Az ecuadori "Blaugrana"
|
| Teljes név: Alapítás: Becenevek: Elhelyezkedés: Stadion: Klubszínek: Elnök: |
Barcelona Sporting Club |
Barcelona - Guayaquil
 |
A Barcelona SC otthonául az Ecuador dél-nyugati részén fekvő Santiago de Guayaquil városa szolgál. A kikötővárost 1538. július 25-én alapította Francisco de Orellana spanyol konkvisztádor. Ez a város hivatalos születésnapja egyben, bár az ezt követő évszázadokban többször újra kellett alapítani, mert elpusztult. Még egy nevezetes dátum a legnépesebb ecuadori város történelméből: Simón Bolívar és José de San Martin itt tartották 1822. július 26-án azt a híres tanácskozást, amelyen felvázolták a független Dél-Amerika tervét.
Guayaquil az ország vallási, oktatási és kereskedelmi központja is, ahol a 2009-es adatok szerint 2,6 millióan laknak; az elővárosokkal együtt ez a szám megközelíti a 3,3 millió főt. Guayaquil a római ka-tolikus egyház fellegvára, a guayaquili érsek székhelye; a Szent Péter székesegyház a régió legnagyobb temploma. A város egyik legfőbb nevezetessége a La Rotunda Bolívar, amely a két híres történelmi személyiség nagysága előtt tiszteleg, másrészt pedig Dél-Amerika függetlenségét szimbolizálja.
Mint az ország egyik központja, s legnagyobb városa, a sport területén is nagyon fontos szerepet tölt be Guayaquil. A versenysport és a szabadidő eltöltésének számtalan színtere működik itt, ahol mindenki megtalálhatja a kedvére való sportágat. Azonban a legtöbb embert megmozgató sportág itt is a labdarúgás. A futball művelése profi és amatőr szinten egyaránt jelen van.
 |
Mivel pedig a városnak két híres futball együttese is van, a rivalizálás lehetősége is adott. Az egyik csapat, amely történetünk „főhőse” is, a Barcelona SC. A másik pedig a Club Sport Emelec, amelyet 1929-ben alapítottak egy elektronikai vállalat anyagi támogatásával. Ezt őrzi a nevében is az együttes: EMpresa ELéctrica del ECuador (EMELEC). A két csapat „örökrangadóját” Ecuadorban „El clásico del Astillero” néven emlegetik, melynek történelme 1943. augusztus 22-től íródik.
A rivalizálásról a későbbiekben bővebben szólunk. A két csapat közül a Barcelona SC valamivel eredményesebb múltra tekinthet vissza, mint az Emelec, de a kü-lönbség nem számottevő; a Barcelona 13-szoros, az Emelec tízszeres bajnoknak mondhatja magát.
Alapítástól az ötvenes évekig
1925. május 1-jén három sportszerető ember összegyűlt, hogy megalapítsa az egyik legismertebb ecuadori együttest, a Barcelona SC-t. Ketten katalánok voltak, a harmadik személy pedig ecuadori. A két katalán emigráns Eutímio Pérez és Onofre Castells voltak, míg Carlos García Ríos guayaquili illetőségű volt. A klub történelmében a katalán Eutímio Pérez szerepel, mint ötletadó alapító. S mivel Pérez barcelonai származású volt, kézenfekvő döntést hoztak, amikor az „újszülöttet” Barcelona Sporting Clubnak „keresztelték el”. Így a világ túlsó felén is létrejött egy Barcelona nevű futballcsapat, melynek „szülője” – átvitt értelemben – az FC Barcelona.
A Klub első elnöke („Presidente honorario”) Onofre Castells lett, alelnöke Valentin Sala. A csapat tényleges vezetőjévé („Presidente Ejecutivo”) Carlos García Ríos-t választották, helyettese pedig Carlos García Vergara lett. Az első vezetőség tagjai között találunk katalán (Eutímio Pérez, Valentín Sala, Arturo, Juan Domenech, March, Castells Peré) és ecuadori (Carlos García, Arturo Calderón, Luís Rodríguez, Carlos García Vergara, Víctor Olvera Rigoberto Aguirre, Alberto Pombar, José Salèm, Guillermo de la Cuadra) nemzetiségű embereket.
 |
A csapat első címere még a várost szimbolizáló címerre hasonlított, majd 1955-ben új hivatalos címere lett a csapatnak. Az ekkor elfogadott szimbólum már szinte megtévesztésig hasonlított a Blaugrana hivatalos címerére. A Klub vezetői ezzel is kifejezésre kívánták juttatni kötődésüket, gyökereiket. A guayaquili klub címere alakjában, színösszeállításában, alkotórészeiben tökéletes másolata a Katalán Óriás címerének. Ezáltal mindenkiben egyértelműsítették 1955-ben, hogy büszkén vállalják, büszkén hirdetik a katalán származást, a barcelonai gyökerek továbbélését.
Az újonnan alakult Klub első hivatalos mérkőzésére 1925. június 15-én a C.S. Ayacucho ellen került sor, amelyet 1-0 arányban a Barcelona SC nyert meg. Hosszas kutatást követően megleltem a történelmi találat szerzőjét is: Joaquím Franco nevéhez fűződik az első Barcelona-találat. Az első mérkőzésen a következő összeállításban lépett pályára a guayaquili gárda: Rigoberto Aguirre – Carlos Sangster, Bolívar Guzmán, Manuel Murillo Moyá, Joaquím Franco – Otán Márquez, Gonzalo Zavallos, José Moría – Julio Criollo, Joaquín Pacheco, Rafael Viteri. A csapat edzője ezen a meccsen Eutímio Pérez volt.
Ezt követen a csapat a Guayas tartomány amatőr bajnokságában indult, amelyet a tartományi labdarúgó-szövetség (Asociación de Futból Guayas, AFG) rendezett meg. A helyi bajnokságban váltakozó sikerrel küzdött a csapat, amelynek taglétszáma, pártolóinak aránya folyamatosan gyarapodott. A klubalapítók a működési elveket is átvették a katalán egyesülettől, így az elnököt a pártoló tagok választják meg. A csapat első nemzetközi mérkőzését 1931. március 19-én a kolumbiai Deportivo Cali ellen játszotta, amely 4-4 arányú döntetlennel végződött. A következő években is nagyrészt kolumbiai együttesek – Cali, CD Los Millonarios – ellen próbálta meg a guayaquili gárda tudását fejleszteni, tapasztalatokat szerezni. Az 1940-es évek is még a „tanulás”, a fejlődés jegyében teltek el, s továbbra is a Guayas-i amatőr ligában indultak, hiszen országos bajnokság kiírására ekkor még nem került sor Ecuadorban – ezt majd csak 1957-ben indítják el. A klub fokozatos fejlődésen ment keresztül, aminek első „gyümölcsét” 1950-ben aratták le: ekkor lett első ízben Guayas tartomány amatőr bajnoka (Copa Guayaquil), amit aztán az évtizedben még két alkalommal meg tudtak ismételni (1955, 1958).
Az ’50-es évek második felében egyre nagyobb igény mutatkozott az ecuadori együttesek részéről egy országos bajnoki sorozat beindítására. Hosszas előkészületeket követően 1957-ben útjára indult a sorozat, de egy éves működést követően félbe is szakadt, hogy aztán 1960-ban újrainduljon, s napjainkig életben maradjon. Az első országos bajnokságot a guyaquili csapatok teljes fölénye fémjelezte: a bajnoki címet az Emelec szerezte meg, míg a második helyen a Barcelona SC végzett. A gólkirályi cím birtokosa a barcelonai Simón Canarte lett, négy találatával. Az Emelec elleni két találkozót a bajnokságban 1957 októberében rendezték: az első meccsen az Emelec nyert 2-1-re, a visszavágón a Barcelona 3-1 arányban győzött; mindkét csapat pályaválasztóként tartotta otthon a két bajnoki pontot. 1958-ban és 1959-ben nem írták ki az országos bajnokságot, így az 1960-ban folytatódott.
A klubtörténet szerint az ’50-es évek csapata az „El trio de Oro” – azaz az „Aranyhármas” köré épült. Ennek a triónak a tagjai Sigifredo Agapite Chuchuca, Enrique Cantos és José Vargas voltak. Mindhárman pályafutásuk egészét a guayaquili klubban töltötték, igazi legendákká nemesültek.
A hármas egyik meghatározó tagja „Pajarito” Cantos (1930. 02. 01. Guayaquil – 2005. 05. 07. Provincia de los Rios) volt, aki az ellenfél kapujának veszélyeztetéséből vette ki tevékenyen a részét. A 175 centi magasra megnövő kiváló csatár majd’ két évtizeden keresztül szolgálta szeretett csapatát (1942-61). Chuchuca méltó társa, párja volt a góllövésben, akiktől az ellenfelek rettegtek, a kapusok féltek, de egyben tiszteltek is. 1960-ban nyolc találatával az országos bajnokság gólkirálya lett. Pályafutása során 1947-1957 között az ecuadori válogatottban is szerepelt; mutatója: 17/4. A trió másik alapembere Chuchuca (1925. 03. 15. – 2003. 04. 12.) - aki „Cholo” becenéven is ismert – 1946 és 1958 között öltötte magára a csapat aranysárga mezét. A kiváló középcsatár a szurkolók egyik kedvence volt, akit a klubnál igazi „sztárként” kezeltek – nemcsak pályafutása alatt, hanem visszavonulását követően is. 1953-ban 14 góljával Guayas állam gólkirályi címét is megszerezte, s a válogatottban is szerepelt. Egyik emlékezetes meccse az 1949-es Copa Américához fűződik: Brazíliától ugyan 9-1-re kikaptak, de a csapat becsületgólját ő szerezte. A támadótrió harmadik alakja „Pelusa” Vargas. Az 1940-es évek zseniális játékosáról kutatásaim során nem sokat találtam. Az 1940-es évek egészét a Barcelonában töltötte, s az 1951. szeptember 8-iki „El Clásicó del Astillerón” is pályára lépett.
A nagy generáció
A Barcelona SC az 1960-as évtizedben élte első virágkorát, ekkor az ecuadori labdarúgás „zászlós hajója” volt. Az említett tizenegy esztendőben a csapat öt országos és három tartományi bajnoki címet szerzett, amivel hazai porondon a legeredményesebb klubcsapatnak bizonyult. 1971-ben sikerült eljutni a Libertadores Kupa elődöntőjéig is, ami az akkori idők legjobb eredményének számított a Klub életében.
Az 1960-ban újrainduló bajnokságban a csapat kiválóan szerepelve szerezte meg a bajnoki címet az idény végén. Hasonlóan kimagasló teljesítményt nyújtott az egész évtizedben: az öt bajnoki arany mellé két második helyet is sikerült szerezni (1962, 1968). Elmondható tehát, hogy ez az évtized a Barcelona évtizede volt az ecuadori labdarúgás történetében. Kik voltak ezeknek a kimagasló sikereknek az aktív részesei? Kiknek szurkoltak a Klub drukkerei ebben az évtizedben?
Az 1950-60-as évek kiemelkedő támadó-irányító középpályásaként írta be a nevét a Klub történelemkönyvébe Climaco Canarte, aki 1936. február 5-én született Guayaquilben. A technikailag magasan képzett, őrdöngős cseleiről is ismert középpályás 1952 és 1968 között viselte a Barcelona mezét, s kápráztatta el a csapat szurkolóit. Tagja volt az 1960-, 1963- és 1966-ban bajnokságot nyert együttesnek, és négyszer volt Guayas állam bajnoka is. A válogatottban 1955 és 1966 között 23 alkalommal lépett pályára (egy gólt jegyez), köztük öt VB-selejtezőn is.
 |
Hasonlóan eredményes pályafutást tudhat maga mögött a korszak kőkemény védője, Luciano Alberto Macías Argencio, aki 1935. május 28-án született Santa Elenában. A kiváló középhátvéd 1953. november 21-én, egy Emelec elleni „klasszikuson” mutatkozott be a „sárgák” együttesében, s egészen 1972-ig a csapat aktív tagja volt. Macías a Barcelona hőskorának egyik legfényesebb csillagaként mindent megnyert, ami hazai környezetben lehetséges volt: ötszörös ecuadori bajnok, és ötször volt Guayas állam bajnoka is, s két alkalommal bejutott csapatával a Copa Libertadores elődöntőjébe (1971, 1972). Páratlan pályafutás az övé, ami a klub szeretetében és a játék iránt érzett mély tiszteletében csúcsosodott ki. A válogatottnak 1957-1969 között volt tagja: 23 mérkőzésen két gólt ért el.
Úgy tartja a mondás, ha jó csapatot akarsz építeni, „végy egy jó kapust”. A Barcelona esetében sem volt ez másképp. A sikerek egyik letéteményese volt a korszak kiemelkedő képességű portása, Pablo Ansaldo Vallacís, aki 1935. március 2-án született Guayas-ban. 20 éves volt, amikor bemutatkozott a Barcelona együttesében, és egészen 1966-ig viselte az együttes egyes számú mezét. A kiváló portás rendszeresen megbízható teljesítménnyel állt csapata rendelkezésére, a szurkolók szeretetétől övezve. Mindig igyekezett tökéletes produkciót nyújtani, s védéseivel hozzájárulni a csapat győzelméhez, sikereihez. Aktív pályafutása alatt három országos bajnokságot, és Guayas tartományi bajnoki címet ünnepelhetett. Utolsó idényében, 1966-ban nemcsak játékosa, hanem edzője is volt a csapatnak, így duplán örülhetett a bajnoki sikernek. Edzőként a ’80-as években újra visszatért szeretett klubja kispadjára, s 1985-ben újra bajnokságra vezette őket.
Tizennégy esztendőn keresztül szolgálta a sárga mezben játszó egyesületet a kiváló védő Vicente Lecaro Coronel, aki 1936. április 19-én látta meg a napvilágot Guayaquil városában. A csapat históriás könyvében csak „El idolo de Barcelona” néven emlegetett hátvéd 1957 és 1971 között 336 alkalommal húzta magára a Barcelona szerelését. Ezzel a Klub egyik legtöbbször pályára lépő legendájává emelkedett nagyon sikeres futballista. Részese volt a „nagy generáció” minden sikerének: országos és tartományi bajnoki címeinek, a Copa Libertadores-elődöntőnek egyaránt. Hatalmas tekintélynek örvendett a szurkolók körében, akit egy másik becenéven is emlegettek, ill. emlegetnek a mai napig is: „El Ministro de Defensa”. Az ecuadori válogatottban 1959-69 között 18 alkalommal szerepelt.
 |
A ’60-as és ’70-es évek egy másik legendájaként vonult be a klub történetébe a nagyszerű csatár, a zseniális gólvágó, a kapusok egyik réme: Washington Munoz Yance. A „Chanfle” becenévre hallgató játékos 1944. június 26-án született Guayas városában; közel két évtizedet töltött el az „Equipo Canarióban”. Négyszer nyerte meg az országos és kétszer a tartományi bajnokságot, kétszer játszott a Libertadores Kupa elődöntőjében szereplő csapatban.
A korabeli híradások szerint karakteres és felettébb képzett labdarúgónak számított, aki a válogatottban is 16 meccsén hat gólt szerzett. Egyik legemlékezetesebb meccsére 1967. augusztus 20-án Portugália ellen került sor, amikor góllal járult hozzá a VB-bronzérmes (1966) gárda 3-2 arányú legyőzéséhez. Klubjában összesen 101 alkalommal talált be az ellenfelek kapujába minden sorozatot figyelembe véve.
A „nagy generáció” utolsó tagjaként megemlékeznék Alberto Spencer Herrera (1937. 12. 06. Ancón, Guayas – 2006. 11. 03. Cleveland, USA) nagyságáról is, aki ugyan csak egy idényt töltött el a Barcelona együttesénél, de abban az egy évben is maradandót alkotott. Az ecuadori labdarúgás egyik halhatatlanja, akit a FIFA beválasztott a 100 legnagyobb játékos közé, az 1971/72-es idényt töltötte a csapatnál. Ebben az egy idényben 34 bajnokin 18 gólt ért el, s tevékenyen hozzájárult a Copa Libertadores elődöntőjébe való jutáshoz. Pályafutásának nagy részét az uruguayi Penarolnál töltötte (1960-70). Kiemelkedő fejjátékkal megáldott csatár volt, ennek köszönhette becenevét is: „Cabezo Mágica”. Pályája során játszott az ecuadori (1959-72, 11/4), és az uruguayi (1962-64, 4/1) válogatottban is.
Az 1980-as évek sikerei
1972-ben a Barcelona SC bejutott a Copa Libertadores (CL) elődöntőjébe, ahol drámai küzdelemben 1-0 arányú összesítéssel alulmaradt az argentin Estudiantes de La Plata együttesével szemben. A sikeres időszakot követően egy kevésbé eredményes időszak következett a guayaquiliek életében. Hiába próbálkoztak, hiába érkeztek új játékosok, új edzők a Klubhoz, a „nagy generáció” eredményeit nem sikerült megismételni. Az 1970-es évtized, mondhatni, a sikertelenség fájó időszakát jelentette a csapat, ill. a szurkolóik számára. Ehhez hozzájárult az a tény is, hogy a játékosállomány minőségileg elmaradt a ’60-as évek színvonalától, így nehezen lett volna elvárható az akkori sikerek megismétlése.
Az évek múlásával a szurkolók egyre inkább reménykedtek újabb sikeres évek beköszöntében. Erre az 1970-es évtized utolsó szakaszáig kellett várni, amikor egy újabb „aranygeneráció” nőtt fel, vagy került a csapat keretébe. Ennek a generációnak volt az egyik meghatározó alakja a legendás középpályás, aki hasonló magasságokba emelkedett, mint „Pajarito” Cantos vagy Chuchuca: Juan Madrunero. 1970. augusztus 23-án egy LDU Quito elleni mérkőzésen debütált a csapatban (0-1), és egészen 1988-ig viselte a „Sárgák” mezét. A nagyon hosszú és sikeres pályafutása során a Barcelona SC együttesén kívül nem szerepelt más csapatban: élete, labdarúgó pályafutása teljesen összeforrott Guayaquillel. Az itt eltöltött 18 esztendő alatt 454 mérkőzésen lépett pályára szeretett klubjában, s 73 gólt ért el. Nagyságát és klubszeretetét jelzi, hogy a csalódást keltő ’70-es években is kitartott a BSC mellett, így vezéralakja, csapatkapitánya lehetett az 1980-as években sikeresen szereplő együttesnek. Igazi vezér volt a pályán, s azon kívül is: a csapattársak szerették, az ellenfelek tisztelték, a szurkolók pedig vállukon hordozták a legendát. Négyszer nyert országos bajnokságot, kétszer jutott el a Copa Libertadores elődöntőjébe.
 |
Hasonló magasságokba emelkedett a Barcelona történetében Jimmy Montanero, a fantasztikus hátvéd. Az „El Mormón” becenévre hallgató középső védő két évtizedet töltött el a Barcelona SC kötelékében (1979-1999), ami az újkori labdarúgás történetében igazi kuriózum, és kiváló példát mutat mindenki számára. Elhivatottsága, a futball iránt érzett „gyermeki” szeretete előtt mindenkinek fejet kell hajtania. A védelem „agya” 1960. augusztus 24-én Guayaquilben született, és itt élte meg a csapat és egyéni sikereit. Nyolcszoros ecuadori bajnok, két alkalommal játszott Copa Libertadores döntőt, háromszor pedig elődöntőt. Az edzők kedvenc játékosa volt: sosem elégedetlenkedett, élvezettel vetette bele magát a labdarúgás szépségeibe. Egész életét a futballra és szeretett klubjának sikereire tette fel, s 1999-ben hatalmas űrt hagyva maga mögött vonult vissza a profi labdarúgástól. Figyelve a csapat 2000-es években eddig elért eredményeit, a pótlása nem sikerült: azóta sem volt az együttesnek hozzá hasonló vezéralakja.
Az 1980-81-es sikerek egyik kiemelkedő alakja a zseniális góllövő, a kapura mindig életveszélyt jelentő csatár, Victor Ephanor volt. Az őrdöngős brazil 1977 és 1981 között állt a guayaquili klub alkalmazásában. 1980-ban 18 bajnoki találatával a csapat házi gólkirálya lett, s tevékenyen hozzájárult a bajnoki cím elnyeréséhez; a következő évben is tagja volt a bajnokcsapatnak. Ugyancsak nagy szerepet játszottak a ’80-as évek első felének sikercsapatában a Klinger-fivérek, Lorenzo és Fausto. Kettejük közül a csatár, Fausto Klinger Alcides emelkedett ki: 1981-ben szerzett 21 találata házi gólkirályi címet jelentett a számára. 1980, 1981, 1985 – három bajnoki cím jelzi eredményes pályafutását.
A ’80-as évek sikereiben tevékeny részt vállalt Holger Abraham Quinónez, aki két időpontban is a csapattagja volt: előbb 1980 és 1989 között, majd pályafutása végén 1998-2000 között. Barcelonában kezdte, majd fejezte be sikeres pályáját. 1962. szeptember 18-án született San Carlos-ban, akire középső védőként és védekező középpályásként is számítottak edzői. Négyszeres bajnoknak mondhatja magát a Barcelonával az 1980-as évekből. Pályafutása során játszott az Emelec-ben is; a válogatottban 50 alkalommal lépett pályára.
Az 1985-ös bajnokcsapat zseniális játékosa volt a brazil Severiano Vasconcellos Barbosa, aki 1950. július 5-én született Pernambucóban. A középpálya igazi vezére volt, aki forintos labdákkal hozta kihagyhatatlan helyzetekbe a csatárokat. Kiváló irányító, játékszervező volt, a szurkolók egyik nagy kedvence.
1984 és 1988 között viselte a BSC sárga mezét a kiváló középcsatár, Lupo Cenen Quinónez (1957. 02. 12. Muisne, Ecuador -). A gólerős játékos segítségével 1985-ben és 1987-ben is bajnoki aranyérmet ünnepelhettek a Monumentalban. A Klinger-fivérek mellett az ő feladata volt a gólszerzés, és nem okozott csalódást. Gólra törő játéka magával ragadta a szurkolókat, és rendszerint elszomorította az ellenfél portásait. Pályafutását a városi rivális, Emelec-nél kezdte, ahol 1975-82 között szerepelt, s egy bajnoki címet szerzett (1979). A válogatottban 27 alkalommal lépett pályára, s három gólt lőtt.
Az évtized végének meghatározó védőjátékosa volt Claudio Alcívar, aki ugyan csak két idényt töltött el a Barcelonánál, de ez annál eredményesebb volt. Az 1966. július 15-én született középhátvéd alapembere volt az 1987-ben és 1989-ben Serie A – győzelmet szerzett csapatnak. Nélküle nem nagyon kezdődött mérkőzés: a krónikák szerint magabiztos, kemény, de magas intelligenciájú hátvéd volt.
Libertadores kupa finálék
Az évtized végén, a sikerek megkoronázásaként a csapat eljutott a Libertadores Kupa döntőjéig.
A csoportból, ha nehezen is, de sikerült a továbbjutás, majd következhetett az egyenes kieséses szakasz. A nyolcaddöntőben az uruguayi Montevideo együttesével hazai pályán 2-0-s győzelmet (Izquierdo /2/) értek el, míg idegenben 2-2 arányú döntetlen (Izquierdo, D. Bravo) született. A negyeddöntőben nem kellett messze utazni Guayaquiltől: az Emelec volt az ellenfél. Az Emelec stadionjában elért 0-0 után következhetett a visszavágó, ahol Uquillas gólja döntött a „Sárgák” javára (1-0). Az elődöntőben az argentin River Plate várt a csapatra: hazai pályán és idegenben is 1-0-s eredmény született. A hazai pályán győzelem (Uquillas volt a gólszerző), idegenben vereség született, így jöhettek a büntetők. Ebben a Barcelona SC bizonyult jobbnak: 4-3-ra nyerték a párbajt.
 |
A döntőben a paraguayi Olimpia Asunción várt a csapatra, ahol az első mérkőzésen idegenben vereséget szenvedett a csapat, majd a visszavágón elért 1-1-es döntetlen után a trófea az Olimpia kezébe került, míg a Barcelona ezüstéremmel vigasztalódhatott.
Az Olimpia elleni Libertadores Kupa döntő párharcának részleteiről itt olvashatnak.
A bajnok és Copa Libertadores – döntős csapat egyik oszlopa volt a kiváló kapus, Carlos Luis Moráles. Az 1965. június 12-én Guayaquilben született portás aktív részese volt a csapat sikereinek: 1985, 1987, 1989, 1991, 1997 – országos bajnoki címekkel gazdagodott sikeres pályafutása alatt. A Barcelona egyik legendás játékosaként írta be nevét a guayaquiliek históriás könyvébe: 1983-94 és 1996-97 között szerepelt a csapatban. Nemcsak a klubnak, hanem a válogatottnak is alapembere volt ebben az időszakban: 40 alkalommal húzhatta magára a címeres mezt. Az átlagos magasságú kapus – 1,79 méterre nőtt – magabiztosságáról, nyugalmáról volt híres. Nemcsak a gólvonalon, hanem a kimozdulásoknál, a beadások hatástalanításánál is határozott volt. A csapat igazi vezéreként elnyerte társai bizalmát, így csapatkapitány is volt.
Carlos Antonio Munoz is alapembere volt a CL-döntős csapatnak, akinek rövid időt szabott a Teremtő itt a Földön. 1990 és 1993 között szerepelt a Barcelona SC csapatában, ez idő alatt bajnok (1991), ecuadori gólkirály (1992 – 19 góllal), és a kontinentális kupa döntőjének résztvevője volt. Vérbeli csatárként csapott le a labdákra: az ellenfél kapusainak, védelmének rendszeresen megoldhatatlan feladatot okozott a kapu előtti megjelenése. A társaktól kapott labdákat nagy százalékban váltotta gólokra, így a szurkolók egyik kedvence lett a gólkirály. A válogatottban 35 fellépésén négy gólra volt képes. 1993. december 26-án egy szórakozóhelyen kitört lövöldözésben – máig tisztázatlan körülmények között - életét vesztette.
Az 1991-es bajnok- és 1990-es CL-döntős csapat talán legismertebb tagja az argentin Marcelo Antonio Trobbiani (1955. 02. 17. Casilda) volt, aki az argentin válogatottal 1986-ban világbajnoki címet szerzett Mexikóban. Mindössze két esztendeig, s pályafutása alkonyán (1990-92) szerepelt az ecuadori klubban, de a sikerekben elévülhetetlen érdemeket szerzett. A középpálya irányítójaként összefogta a csapatot, szolgálta ki a csatárokat „forintos” labdákkal. A közepes termetű középpályás hatalmas technikai repertoárral rendelkezett, s fontos láncszeme volt Brindisi csapatának. Mivel az argentin sikeredző is argentin volt, így a pályán az ő „meghosszabbított keze” volt Trobbiani. Ő szerezte a CL – döntő egyetlen barcelonai találatát a hazai visszavágón.
Mindössze egy esztendőt töltött el a sárga-feketéknél az uruguayi Mario Daniel Saralegui, de a források szerint meghatározó szerepet játszott a sikerekben. 1959. március 24-én született Artigas-ban a kiváló középpályás, akinek a támadások irányítása, támogatása volt a feladata. Általában a középpálya jobb oldaláról beindulva, azt a szélt bejátszva segítette a támadásokat. 1990-ben oroszlánrészt vállalt a Copa Libertadores – döntőbe jutásból, majd 1991-ben a bajnoki cím elnyeréséből.
 |
A ’80-as évek végének és a ’90-es éveknek a meghatározó alakja volt az 1963. május 1-jén Guayaquilben született Manuel Antonio Uquillas Silva. A kiváló csatár, a „Matador”, igazi legendává emelkedett, mind a klubjában, mint az ecuadori nemzeti tizenegybe. Nagy pontosságú, eredményes befejezője volt a támadásoknak, aki virágkorát az 1990-es évek első felében élte.
Ekkor két alkalommal is a Serie A gólkirálya lett: 1994-ben a quitói CD ESPOLI gárdájában (25 gólig jutott), majd a következő esztendőben a Barcelonával (ekkor 24 bajnoki találat fűződött a nevéhez). Két időszakban szerepelt a sárga-feketéknél: először 1987-93 között, majd 1995-97-ben. Ebben a nyolc évben 86 bajnoki találatot ért el, amivel a Klub legeredményesebb játékosaként tartják számon, a bajnokságot figyelembe véve. Öt bajnoki címhez járult hozzá aktívan góljaival (1987, 1989, 1991, 1995, 1997), ill. az 1990-es CL – döntőbe vezető úton is gólokkal örvendeztette meg a Klub szurkolóit. 1987-ben és 1992-ben az elődöntőig jutott a csapattal. Egyéni teljesítményét méltatva két további csúcs fűződik a nevéhez. A guayaquili „klasszikusok” történetének legeredményesebb csatára a maga 11 találatával. A másik rekord pedig: pályafutása során hat alkalommal ért el mesterhármast az első osztályban.
Az első CL – döntő korszakának kiemelkedő eredményeit még egyszer meg tudta ismételni az együttes, amikor három esztendő leforgása alatt két további bajnoki címet szereztek, ill. újfent bejutottak a kontinentális kupasorozat döntőjébe.
A ’90-es évek második felében folytatódott a csapat sikersorozata, amit a két bajnoki cím, és az újabb CL – döntőbe való bejutás fémjelez. 1995- és 1997-ben sikerült feljutni az ecuadori bajnokság „trónjára”, aminek köszönhetően a dél-amerikai kontinentális kupában is elindulhatott. A második „nekirugaszkodás” sikeresebb volt, ekkor – mint mondottam – a fináléig sikerült jutni, ahol a brazil Vasco da Gama volt az ellenfél.
A csoportból való továbbjutást követően a nyolcaddöntőben a chilei Colo Colo volt az ellenfél. Hazai környezetben 2-1 arányú győzelmet arattak Insúa mester fiai (Delgado és Morales góljaival), a visszavágón pedig 2-2-es döntetlen (Delgado /2/) született. A negyeddöntőben a bolíviai Bolívar várt a Barcelonára: idegenben 1-1-es döntetlent (Delgado) értek el, a visszavágót 4-2-re megnyerték (Asencio /2/, Gómez, Rosero), s jutottak tovább. Az elődöntőben a paraguayi Cerro Portenóval találkoztak a sárga-feketék. Guayaquilben De Ávila góljával 1-0-ra nyertek, s a visszavágót ugyan 2-1-re elvesztették, de az idegenben lőtt gólnak köszönhetően bejutottak a fináléba. A brazil bajnok kettős győzelemmel, 4-1-es gólkülönbséggel nyerte el a Copa Libertadores – győzelmet 1998-ban. A Barcelonának esélye sem volt a győzelem kivívására, ennek ellenére nem kellett szégyenkezniük: igazán kiváló teljesítményt nyújtottak Insúa fiai, amit azóta nemhogy megismételni, de még csak megközelíteni sem tudtak. Újabb ezüstérem Dél-Amerika egyik legrangosabb versenysorozatában.
A Vasco elleni Libertadores Kupa döntő párharcának részleteiről itt olvashatnak.
 |
A sikerek elérésében elengedhetetlen szerepe volt a kapusnak, a Klub saját neveltjének, aki másfél évtizedet töltött el a Barcelona alkalmazásában. José Francisco Cevallos 1971. április 17-én Ancónban született, s 1990-2005 között viselte a sárga-feketék mezét. Igazi élő legenda, zseniális portás, a szurkolók egyik nagy kedvence volt barcelonai évei alatt. Nagyszerű tudásának köszönhetően a válogatottnak is alapembere volt, s tevékeny szerepet vállalt abban, hogy Ecuador kijutott a 2002. évi labdarúgó-világbajnokságra. A „Cevallitos”, „Los Manos del Ecuador” becenevekre hallgat kapus a másfél évtized minden sikereiből kivette a részét: háromszoros bajnok, s ő védte a csapat kapuját a Vasco elleni kupadöntő mindkét mérkőzésén is. 2005-ben elhagyta nevelőegyesületét, s 2008-ban az LDU Quito kapusaként Libertadores Kupát, majd 2009-ben Copa Südamericanát nyert. Cevallos jelenleg is aktív labdarúgó, szinte elnyűhetetlen, fáradhatatlan.
A védelem egyik alapembere volt a sikerek idején – Jimmy Montanero és Holger Quinónez oldalán – Luis Enrique Capurro, aki 1961. május 1-jén született az ecuadori Rio Verdében. A klasszis balhátvéd a csapat egyik bázisa volt: nemcsak kiválóan védekezett, hanem felfutásaival, beadásaival is veszélyt jelentett az ellenfél játékosai számára. 1985 és 2002 közötti aktív pályafutása során több csapatban is megfordult, a guyaquili gárda mezét 1997-98-ban viselte. Ebben a két esztendőben bajnok, és CL – döntős volt a Barcelonával. A barcelonai bajnoki címe mellett további három bajnokságot nyert pályafutása során. A Libertadores Kupában 77 mérkőzést játszott különböző klubcsapatai színeiben, ami egy nagyon sikeres, eredményes pályafutást jelez az egyszerű szurkolók számára.
A középpálya egyik „fazonszabásza” Marco Antonio Etcheverry volt, aki az „El Diablo” becenévre hallgatott. Ezt a nevet ődöngős cseleinek, kiismerhetetlen játékának köszönhette. Az ellenfelek sosem tudták, hogy éppen mi következik, kit hoz játékba, kinek passzol a fantasztikus technikával megáldott bolíviai irányító középpályás. 1970. szeptember 26-án született Santa Cruzban az igazi vándormadárnak számító Etcheverry: pályafutása során tizenegy csapatban szerepelt, azaz sehol sem tudott huzamosabb ideig megmaradni. Ennek köszönheti, hogy a Barcelonában is csupán 13 bajnokin lépett pályára, melyek alkalmával hat gólt szerzett. Az 1997-es bajnoki címet követően az Emelec-ben kötött ki, hogy egy esztendő múltán újra a sárga-feketéknél kápráztassa el a közönséget. Nyughatatlan természete zsenialitással, kiemelkedő tudással, széles technikai repertoárral párosult. Ahol játszott, magával ragadta a közönséget, brillírozott, „alkotott”. A középpályán méltó társa is akadt ebben a két esztendőben, amit a Barcelonánál töltött. Hector Carabali Cevallos igazi zseni volt, aki jóval több időt töltött Barcelonában: 1991 és 1999 között szerepelt a klub mezét viselve a bajnokságban és a kupamérkőzéseken. 1972. február 15-én született Guayaquilben, s állt a Barcelona szolgálatába. A 187 centis középpályás inkább a védekezésért volt felelős Etcheverry mellett, amit nagyon magas szinten művelt. Nélküle elképzelhetetlen lett volna a csapat a ’90-es évek közepétől. Részese volt három bajnoki címnek és az 1998-as CL – menetelésnek is. A CL – döntő mindkét felvonásán pályára lépett, de nem tudta megakadályozni a kettős vereséggel végződő összecsapást.
A gólokért – egyrészt - Agustín Javier Delgado (1974. december 13. Ambuqui -) volt a felelős, akit a szurkolók csak a „Tin” becenévvel illettek. A zseniális befejező csatár három „részletben” szolgálta a barcelonai klubot: 1992-94-ben, 1997-98-ban, és 2005-ben: ezen idő alatt 82 bajnokin 27 gólt szerzett. 1997-ben bajnok volt a csapattal, majd az 1998-as CL – döntőig való menetelésből is gólokkal vette ki a részét. Éktársa ebben az esztendőben Anthony De Ávila volt. Az „El Pipa” becenévre hallgató kolumbiai csatár igazi gólvágó volt, a kapu előtt nem ismert kegyelmet. 1997-99 között szolgálta a Barcelona együttesét, s bajnoki mérlege: 52/18. A kolumbiai Santa Maríában született 1963. december 22-én, s a válogatottban 54 alkalommal lépett pályára, ahol 13 találat fűződik a nevéhez. Delgado 188, De Ávila 163 centis magassággal rendelkezett, így a szerepek el voltak osztva: Delgado a beadásoknál élvezett előnyt, míg Ávila az „egy az egyben” megvívott párharcoknál volt előnyben. Mivel alacsonyan volt a súlypontja, így óramű pontossággal fordult le védőiről, s került gólhelyzetekbe. Ketten együtt tökéletesen kiegészítették egymást ezekben az években. De Ávila nevéhez fűződik a csapat egyetlen találata is az 1998-as CL – döntőben, amikor a hazai mérkőzés 79. percében betalált a Vasco kapujába, s ezzel megszerezte a csapat számára a becsületgólt.
 |
Az 1998-as sikert követően a Barcelona SC nem tudott igazán kimagaslóan teljesíteni a bajnokságban. A sikerek elmaradtak, a bajnoki cím megszerzésére csekély esély volt az elmúlt 12 esztendőben. A szurkolók ezért már eléggé kiéheztek egy újabb sikeres szezonra, amire – remélhetőleg – nem kell már sokat várni. A klub élén álló Maruri mindent megtesz ennek érdekében. 2008. januárban négy évre szóló stadion névhasználati-szerződést kötött a Banco Pichinchával, amivel az anyagi hátteret sikerült stabilizálnia, így a szakmai munkát nem gátolják financiális nehézségek. A játékosoknak, szakvezetőknek csak a labdarúgással, az edzésekkel és a nézők kiszolgálásával kell törődniük.
El Clásico del Astillero
Amikor a futballszurkoló, főként, ha a katalán nagy csapatnak szurkol, ezt a szót meghallja, hogy „El Clásícó”, egyből a Barça-Real párharcra asszociál. Pedig a labdarúgás történetének vannak még híres párharcai, amelyeket ugyancsak a „Clásícó” jelzővel illetnek. Dél-Amerikában maradva itt van mindjárt a Boca Juniors és a River Plate rivalizálása, amelyet Argentínában csak a „Szuperklasszikus” („El Superclásico”) néven emlegetnek. Az „El Clásico del Astillero” Ecuadorban a két városi rivális aktuális összecsapását jelenti, melyeken a két guayaquili együttes feszül egymásnak.
A Barcelona SC és az Emelec közötti első „klasszikusra” 1943. augusztus 22-én került sor az Estadio Ramón Unamunóban. A történelmi összecsapást 4-3 arányban a BSC nyerte meg. Ezt követően – eddig – összesen 241 alkalommal küzdött meg egymással a két fél, ha minden sorozatot, kupát figyelembe veszünk. Ha megnézzük a statisztikai adatokat enyhe Barcelona fölényt mutatnak a számok. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a további „történelminek” tekinthető első derbiken az Emelec győzedelmeskedett.
A két csapat első országos bajnokságban lejátszott mérkőzésére 1963. december 29-én került sor, amelyet 2-0 arányban nyert meg a városi rivális. A bajnokságban a két csapat közti mérkőzések tekintetében teljesen kiegyenlített a küzdelem. 185 bajnokiból 58-szor a Barcelona, 56-szor az Emelec győzedelmeskedett, s 71-szer döntetlenre végeztek a csapatok; a bajnoki gólarány 204-202 a BSC javára.
 |
Guayas állam bajnokságában 1951 és 1967 között mérkőztek meg, s itt jelentős a Barcelona fölénye. Összesen 45 alkalommal találkoztak: ezeken 22 Barcelona-, és 12 Emelec-siker született, 11 pontosztozkodás mellett; a gólarány is Barcelona fölényt mutat: 65-56.
A Libertadores Kupában az első „klasszikusra” 1967. február 12-én került sor, amikor az Emelec 3-0-ra lemosta a pályáról a sárga-feketéket. Ebben a sorozatban is tökéletes egyensúlyban van a két csapat: négy Barcelona és négy Emelec győzelem született, háromszor pedig döntetlenre hozták a meccset. E 11 találkozón a BSC kilenc, az Emelec tíz találatot szerzett.
Egyik utolsó emlékezetes összecsapása volt a két csapatnak a 2009. július 18-án lejátszott „klasszikus”, amelyet az Emelec pályaválasztásával játszottak le. A nézők két ellentétes félidőt láthattak az Estadio George Capwellben. Az első félidőt a vendég Barcelona uralta, amely remek játékkal kétgólos előnyre tett szert Raúl Román duplájának (13. és 24. perc) köszönhetően. A Sárga-feketék így magabiztos előnnyel vonulhattak az öltözőbe, s talán túlságosan is megnyugodtak. Az eredmény állásának megfelelően folytatódott a második félidő: az Emelec támadott, a BSC pedig tartotta a kétgólos előnyt. Azonban a futball törvényszerűségei ezúttal sem hazudtolták meg önmagukat: az Emelec előbb szépített – Hernán Peirone volt a gólszerző a 69. minutumban -, majd az egyenlítő találatot is megszerezték Franco Mendoza (77. perc) révén. Így a biztos győzelmet sikerült kiengedniük a kezükből a Barcelona játékosainak, s végződött a mérkőzés 2-2 arányú döntetlennel.
Emelec 2 - 2 Barcelona SC - összefoglaló [2009. július 18.]
Estadio Monumental Isidro Romero Carbo
A Barcelona SC stadionja, amely 2008. február 2-tól négy éves időtartamra az Estadio Monumental Banco Pichincha nevet viseli, Guayaquil város északi részén a Bellavista negyedben található. Hivatalos nevét a Klub egykori legendás elnökéről, Isidro Romero Carbóról kapta, aki 1982 és 1990 (?) között töltötte be ezt a tisztséget. Az ő elnöksége alatt, 1986-ban kezdték építeni, s 1987. december 27-én adták át a közönségnek. Megnyitásakor 89,930 néző befogadására volt képes, amivel Dél-Amerika második legnagyobb stadionja lett; csupán a Rio de Janeiro városában található Maracana előzte meg. 1993-94-ben sor került az átépítésére, amikor is – a FIFA előírásainak megfelelően - csak ülőhelyek kerültek kialakításra a lelátóin, így 60 ezer néző tud helyet foglalni benne.
A stadion több nagy sporteseménynek is helyet adott története során. 1990- és 1998-ban itt játszották a Libertadores Kupa döntőjét; 1993-ban, mikor Ecuador rendezte a Copa Américát, számtalan mérkőzést itt bonyolítottak le. A stadion rendszeresen helyet ad a nemzeti válogatott mérkőzéseinek. 1995-ben az U17-es világbajnokság számos találkozóját itt tekinthette meg a futballt szerető közönség. A Barcelona SC szurkolói pedig hétvégéről-hétvégére megtöltik a lelátókat, hogy a helyszínen szorítsanak kedvenceikért.
Megnyitására hatalmas ünnepségek közepette került sor, melynek fénypontja a nyitómérkőzés volt: ezt a Barcelona SC játszotta az uruguayi Penarol együttesével..
Ugyan az ecuadori csapat nem kötődik szorosan szeretett FC Barcelonánkhoz, ha másképp nem, a klub alapítását, a címerét, illetőleg nevét tekintve mindenképp van párhuzam. Egy nagyszerű sportegyesület a világ másik, mondhatni eldugott szegletében, mely a Dél-Amerikai labdarúgás egyik legpatinásabb klubja. Reméljük, ez így is marad, s egy napon a Klub-VB fináléjában a katalán gránátvörös-kékekkel küzdhetnek meg!
- Ecuadori bajnok - 13 alkalommal
(1960, 1963, 1966, 1970, 1971, 1980, 1981, 1985, 1987, 1989, 1991, 1995, 1997)
- Copa Guayaquil győztes - hat alkalommal
(1950, 1955, 1958, 1961, 1965, 1967)
- kétszeres Libertadores Kupa – ezüstérmes
(1990, 1998)
- Ötszörös Libertadores Kupa – elődöntős
(1971, 1972, 1986, 1987, 1992)
- A Seria ’A’-ban 51 idényt játszott.
- Történetének legnagyobb hazai győzelme: a Técnico Universitario ellen: 7-0
- Történetének legnagyobb nemzetközi győzelme: UA Maracaibo /venezuelai/: 6-0
Extra:
A bajnokságot nyert csapatok edzői
El Clásico del Astillero - számokban
Varga Tamás
vissza a címoldalra
blaugrana.hu címoldalára • Lap tetejére • Oldaltérkép |