2010. július 30. - Toni Torres
Manapság kevés olyan játékost találunk a futball világában, akiket több szemszögből megközelítve is korszakos zseninek, minden téren kiemelkedő, világklasszis játékosnak, ugyanakkor példaképnek, és ezzel együtt vérbeli ikonnak nevezhetünk. Xavi Hernández mindenképpen ilyen, akiről talán bántóan keveset szólnak a hírek, nem méltatják kellőképp és kezelik megfelelően, de követvén pályafutását ez nem is igazán meglepő és semmiképp sem probléma. Ő mindenféle sallang nélkül is ugyan az a vérprofi művész, aki már mindent elért pályafutása során, s aki milliók szemében a legjobb játékos. Persze, egyéni címekből viszonylag keveset szerzett, de sokkal reálisabb, fontosabb értékmérő a klubjában és válogatottjában mérkőzésről-mérkőzésre bemutatott játéka, a tisztelet, ami övezi és a csapatban elért sikerei. Az ő esetében már talán az is csoda, hogy ennyi diadal, trófea után még mindig ugyanolyan elánnal, tökéletesen motiváltan vágja bele magát a küzdelmekbe – legyen szó egy már-már tét nélküli bajnokiról egy kiesőjelölt ellen, vagy egy Bajnokok Ligája elődöntőről. Pályafutása csúcsán van, méghozzá mintegy fél évtizede, folyamatosan. Ezt nagyon kevesen mondhatják el magukról, azt pedig még kevesebben, hogy klub- és válogatott szinten minden létező címet megszereztek. 2010. július 11-én a spanyol armadával legyőzték a Holland válogatottat a VB fináléjában, ezzel pedig olyan szűk elithez csatlakozott, akikről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Közeledvén karrierje végéhez, egyre jobban meg kell becsülnünk, hiszen egy ilyen kaliberű futballistából nem pusztán nem terem minden bokorban. Ha Barcelona-szurkolóként tekintjük: örülhetünk, ha egy-két évtizedenként feltűnik egy ekkora játékos a Blaugrana horizontján.
Xavi január 25-én egy szép, kerek évfordulóhoz érkezett, hiszen betöltötte életének 30. esztendejét. A modern labdarúgás nem kegyes a művészekhez sem. Xavi már több mint egy évtizede áll a Blaugrana és a La Furia Roja szolgálatában és rövid idő alatt olyan hírnévre tett szert kivételes kvalitásainak, alázatosságának hála, mely már az első esztendők során is emberfeletti teljesítményt kívánt tőle. Évente mintegy félszáz mérkőzésen próbál maximumot nyújtani, és a legmagasabb szinten helytállni, miközben az ő stílusa sokkal inkább a futball játékosságáról, látványosságáról, a kreativitásról szól. Világklasszis a szó szoros értelmében, aki ugyan alkotni tud a leginkább, mégsem bújt ki soha a kemény munka elől, s pályafutását eddig is nem csupán több száz szenzációs mérkőzés, nagy pillanat, szép cselek kísérik – kőkemény küzdelem, óriási munkabírás és végtelen számú lefutott kilométer.
Ha valaki született tálentum, még közel sem biztos, hogy a világ akármelyik pontján emblematikus figurává válhat labdarúgóként. A múlt legnagyobbjai is előszeretettel hangoztatják: a tehetség önmagában kevés! Persze, vannak labdarúgók, akik már-már egy másik dimenzióból érkeztek, s oly könnyedséggel brillíroznak ebben a sportágban, mint ahogy egy átlag földi halandó a levegővételt ismétli naphosszat. Az ő sorsuk talán a legnehezebb, hiszen a futballt már évtizedek óta átszövi a pénz világa, a marketing, a bulvársajtó és minden más, ami alaposan megnehezíti ezen, egyébként mindenki által irigyésle méltó emberek életét. Az elvárások velük szemben a legmagasabbak, minden pillanatban rájuk figyelnek, mindenki belőlük akar, s ha bizony némelyik előadásuk nem arat osztatlan sikert a természetesen kiváló minőséghez szokott ínyenc közönség előtt, akkor rendre bűnbakok lesznek és már-már boszorkányüldözés áldozataivá válnak. Gondoljunk csak a jelen két futballistájára, akik ezen elméletet a legjobban példázzák: Cristiano Ronaldo és Lionel Messi – nem kérdés ők a jelenkor legfényesebb csillagai a labdarúgás monumentális égboltján. Akármennyire is futballra születtek, ha nem kapták volna meg a lehetőséget, és nem dolgoztak volna kőkeményen napról-napra, soha nem érhettek volna el erre a szintre. Tovább nem is „pazarolnám” rájuk a szót, így azt javallom, térjünk vissza írásom főhősére. Ha Messi és Ronaldo csillag, akkor Xavi legalább üstökös, méghozzá abból a fajtából, aki a légkörbe érve legalább olyan szépen izzik, mint a másik két égitest, mégis teljesen másképp, más magasságban, más árnyalatban pompázva.
A világklasszisokat meghatározni és értékelni persze szubjektív dolog, értékrend függő. Mindazonáltal számomra Xavi a jelenkor tökéletes futballistájának megtestesítője. Nem csupán kivételes, a gyepen rendre kamatoztatott képességei, játéktudása a lenyűgöző. Ehhez elegancia, hidegvér párosul, ahogyan nem mehetünk el szó nélkül a csapat- és küzdőszellem, valamint a már említett rendkívüli munkabírás mellett sem. Mindezen tulajdonságok nagy részét a játékos edzések során csiszolhatja, fejlesztheti, azonban egy világklasszis megítélése során más erényeket is figyelembe kell vennünk. Nem mindenki születik a pályán vezéregyéniségnek, méghozzá úgy, hogy rendszeresen a „Fair Play” szellemében képes cselekedni. Az, hogy egy kiemelkedő személyiségre felnéznek a játékostársak, azt hiszem minden jól működő csapat esetében igaz, azonban amikor még az ellenfelek is egytől-egyig, az már részint kiemeli azt a bizonyos labdarúgót a többiek közül. Ha mindezek illenek egy játékosra, már nyilván csodálattal tekintenek rá a szurkolók is, sőt egyenesen imádják, esetleg bálványozzák. És itt jön képbe a futball talán legnagyobb erénye: nem csupán középszerű, jó, remek, klasszis labdarúgók megélhetési sportja, milliónyi szurkoló, sportkedvelő legfőbb szórakozása, gyermekek számára példaképek kincseskamrája – köztük fiatal labdarúgóké is. Ezért nem csupán a pályán, azon túl is szem előtt kell tartani, milyen felelősségteljes szerepkörben élnek.
Röviden kitérnék Gerard Piqué és Cesc Fabregas közös, szégyenteljes jelenetére is. Mindkettő labdarúgót nagyra tartom, és már eddig is sok mindent elértek, azonban nincs semmiféle mentség tettükre. Sok minden befolyásolhatta őket, ez természetes, ugyanakkor azt sohasem téveszthetik szem elől, hogy tetteik milyen következményekkel járhatnak. Költői túlzás? Aligha hiszem. Elég csak megnézni a jobbára kiskorú, még cseppet sem kifejlődött személyiségű magyar fórumozók egy nagy részének véleményét: azonosulni tudnak velük, s könnyedén szemet hunyni e szomorú jelenet felett. Ezáltal a belső sztenderdjük elfogadottnak tartja, mivel úgy tűnik, a példaképeik számára is csak egyszerű, jó móka volt.
Visszatérve a világklasszisok ismérveire, meg kell jegyezni, hogy nagyon kevés olyan az átlagtól sikeresebb labdarúgó van, aki mindvégig tudja honnan indult, nem felejtette el gyökereit, és hálás azon embereknek, közösségeknek, akik segítették elérni célját. A lojalitás mára már egy megfoghatatlan jelenség, sokan nem is hisznek benne, miközben rendkívül értékes dolog. Persze, a klubhűség többféleképpen is megtestesülhet, hiszen a futball üzleti irányba való eltolódása, az eredménykényszer és sok más tényező meggátolhatja a futballistákat, hogy a lojalitásuk klasszikus értelemben valósuljon meg, pályafutásokat egyetlen klub kötelékében töltve. Minden esetre jól felismerhető tulajdonság és mindenképpen előbbre valónak kell lennie egy világklasszis esetében, mint a személyes ambíciói – legalábbis egy bizonyos határig.
Az előbbiekben említettek Xavit játékosként és emberként egyaránt jellemzik. Klubjával már mindent elért, ezt megfejelve a 2008-as Európa Bajnokságon szenzációs teljesítménnyel járult hozzá a Selección révbe éréséhez, s egy ilyen sikeres, ámbár rendkívül megterhelő időszak után a Dél-afrikai Világbajnokságon ugyan kevésbé tündökölve, de felettébb hasznos, jó játékkal jelezte: még mindig a legjobb posztján és sikerre éhes.
Nem tartom még azt sem merész kijelentésnek, hogy Xavi hatással van az egyetemes labdarúgásra. Az mindenképp igaz, hogy sokan az ő játékát tartják a legjobbnak, leghasznosabbnak a világon, rengeteg szurkoló felnéz rá, számtalan fiatal játékos próbál hozzá felnőni, s talán az sem túlzás, hogy több utánpótlás-akadémián is tananyagként képviseli önmagát, klubját és hazáját.
Az előző évtizedre gondolva: ma már nem csodálhatjuk Zidane, vagy Maldini játékát, ahogyan Raúl és Del Piero is pályafutása végső stádiumába érkezett. Ugyan még szép számmal találunk óriási egyéniségeket, rendkívül sikeres labdarúgókat szerte a világon, jelenleg az említett játékosokhoz mindent figyelembe véve senki sem éri fel az aktív labdarúgók közül – az én szememben. Ezért kell végképp megbecsülünk Xavi Hernándezt, a Blaugrana korszakos zsenijét, élő, emblematikus figuráját! És miközben az egyik címlapról Messi, míg a másikról Ronaldo köszön rám vissza, én csak kaján mosollyal arra gondolok: még nagyon-nagyon hosszú út áll előttük, hogy igazi világklasszissá váljanak...
Csak így tovább, Xavi Hernández!!!
Xavi sikerlistája: - FC Barcelona: 5 spanyol bajnoki cím (1998-99, 2004-05, 2005-06, 2008-09, 2009-2010), spanyol kupagyőzelem (2009), 3 spanyol szuperkupa-győzelem (2006, 2007, 2009), 2 Bajnokok Ligája-győzelem (2006, 2009), európai szuperkupa-győzelem (2009), klubvilágbajnokság (2009); - Spanyol válogatott: U20 világbajnok (1999), Európa-bajnok (2008), világbajnok (2010)
|
vissza a címoldalra
blaugrana.hu címoldalára • Lap tetejére • Oldaltérkép |