Més que un club. A mottó, mely egybeforrott az FC Barcelona szóval. Valóban több, mint egy egyszerű klub. Egy csodálatos sportegyesület, egy óriási „család”, melyet több millió ember szeretete tart össze. Egyedülálló eszméket képvisel, jelképe a szabadságnak, a függetlenségnek, Katalóniának. Egyet jelent a sikerrel, a megalkuvást nem ismerő, már-már művészi módon tálalt támadófutballal! Ahhoz, hogy ez a futballcsapat ilyen hírnévre és tiszteletre tegyen szert, rengeteg ember odaadó, áldozatos munkája szükségeltetett. Ez a sorozat megpróbál a teljesség igénye mellett méltó emléket állítani az FC Barcelona úttörőinek, legendáinak, hőseinek, emblematikus alakjainak. Nem mementó, sokkal inkább ezen emberek éltetése, ünneplése.
Laporta – az újjáépítés és a katalánizmus elnöke
A Klub történelmének 38. elnöke hét esztendőn keresztül töltötte be ezt a tisztséget. Zűrzavaros idők, rossz gazdasági helyzet, felborult költségvetési állapot, szakmailag beváltatlan igazolásokból fakadó hiteleket maga előtt görgető elnökség után vette kezébe a Blaugrana kormányrúdját. Nehéz idők voltak azok, amire még minden szurkoló emlékezhet. Egy nehéz helyzetben lévő egyesület élére választottak a sociók elnököt 2003 júniusában. Egy pár fős csoport vette kezébe a dolgokat, hogy segítsen a Barça hánykódó hajóján. A kapitányi rudat Laporta vette a kezébe, aki az „Elefant Blau” szurkolói csoport tagja volt ekkor, de mellette fontos szerepet játszott Ferrán Soriano és Sandro Rosell is. Erről a „küldetésről” és a sikeres hét esztendőről szólna a következő írás, aminek elején előre bocsátom a következőt: jó magam sosem tartoztam a Laporta – „fanok” csoportjába, mindig kellő kritikával illettem a Presidente tevékenységét, és 2008. júniusban a bizalmatlansági szavazás alkalmával a „bukása mellett tettem volna le a voksomat. Ezzel együtt minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a sikeres évek történéseit kellő tárgyilagossággal, megfelelő precizitással mutassam be.
Az „Elafant Blau” küldetése és céljai
Joan Laporta i Estruch 1962. június 29-én született Katalónia fővárosában, Barcelonában. Iskoláit a városban végezte, az egyetemet az „Universitat de Barcelonán” szerezte, s lett ügyvéd. Az ügyvédi szakvizsga letétele után a Laporta-Arbós irodában kezdte meg tevékenységét. 1987-ben feleségül vette Constanza Etchevarríát, aki három fiúgyermekkel ajándékozta meg: Pol, Guillem és Joan. Már gyermekkorától kezdve elkötelezett szurkolója volt az FC Barcelonának, s az „Elefant Blau” – Kék Elefánt szurkolói csoporthoz csatlakozott. 1997-ban határozottan kiállt a Nunez ellen benyújtott bizalmatlansági indítvány sikere mellett, mivel nem támogatta annak elnöki politikáját. Az indítvány ugyan elbukott, Laporta azonban az elnökség konzekvens bírálója maradt. Ezzel párhuzamosan a Gaspart-elnökség hangos kritikusa is lett, amikor Nunez embere 2000-ben elfoglalta az elnöki posztot a Barcelonánál. Joan Gaspart három esztendőt se tölthetett el az elnöki fotelban, mivel sportszakmailag, gazdaságilag és morálisan is tarthatatlanná vált a helyzete. Így 2003 elején, van Gaal edzővel egyetemben, felállt az elnöki székből. Az átmenet hónapjait követően 2003. június 15-én elnökválasztást tartottak a Klub élén.Laporta mindig is a Blaugrana szurkolójának vallotta magát, akit a klub átfogóan érdekelt.
Nem csupán a mérkőzésekről és a játékosokról volt véleménye, már a kilencvenes évek második felében élénken nyitott a klubvezetés, így az FC Barcelona szerkezeti működése felé. Soha sem titkolta, hogy nem ért egyet Josep Lluís Núñezzel és az általa képviselt klubmodellel. Az akkoriban már közel 20 esztendeje regnáló Núñezt számtalan pártoló tag bírálta, s a kilencvenes évek második felére egyre inkább erősödött az ellentábor, azon szurkolók csoportja, akik mindenképpen változást akartak. Így volt ezzel Joan Laporta is, aki 1997-re kialakított egy erős bázissal rendelkező csoportot, s egy közel teljesen kifejlett koncepciót. Így alakult meg az év decemberében az Elefant Blau, Joan Laporta és Sebastià Roca vezetésével. A platform rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, ami egyszerűen annak volt köszönhető, hogy nyíltan, a korábbiakhoz képest sokkal határozottabban és érezhető tudatossággal világítottak rá az egyébként sem makulátlan tisztaságáról és tökéletes működéséről hírhedt Núñez-klubvezetés hibáira. A támogatók pedig gombamód szaporodtak, ami már kézzel fogható veszélyt jelentett Núñez számára. A Katalán Óriás akkori teljhatalmú vezetője az egyre növekvő feszültség hatására kénytelen volt lépéseket tenni a frissen megalakult ellenzék felszámolása érdekében – mindez azonban sikertelen kísérletnek bizonyult.
Nyílt támadás, szigorítások, felszámolási kísérletek ide, vagy oda, az Elefant Blau a következő egy évben sokkal inkább erősödött, mintsem a feloszlás sorsára jutott volna. Ennek megkoronázásaként pedig megtették az első jelentős lépést: referendumra kényszerítették Núñezt, így a sociók dönthettek az elnök sorsáról. Az Elefant Blau projektje első sorban egy merőben más alapokon nyugvó klubmodellt, gazdasági- és sportszakmai megújulást, azaz sikerességet hirdetett. Így nem meglepő módon, több ezer aláírást sikerült szereznie az „elefántoknak”, majd ezt követően több, mint húszezer voksot a márciusi referendum során, mely azonban kevésnek bizonyult az elnöki trónfosztáshoz. Bár a nagybetűs Cél nem teljesedett be, abban a pillanatban hivatalosan is megkezdődött a koporsószögek elhelyezése Núñez „önkényuralmi” rendszerében. Laporta pedig hírnevet, respektet és egyre növekvő elnöki ambíciókat szerzett, ahogy természetesen ellenségeket is.
Az Elefant Blaunak végül nem sikerült elérnie a fő célt, azaz a változást, de a munka nem állt meg a következő két évben sem. Folyamatosan támadták a regnáló elnökség működését, s végül Núñez is belátta, hogy számára nincs jövő az FC Barcelona elnöki székében. 2000-ben pedig lezajlottak az új választások, az „Elnök” nélkül, mely idő táján Joan Laporta magát már késznek érezte a Presidente posztjára. Ugyanakkor a hozzá közel állók egybehangzóan azt tanácsolták neki, hogy ne tegyen lépéseket önálló kandidálásra, mivel ez még túl korai lenne számára. Az egykori bizalmatlansági szavazás életre keltésével szinte biztosra vehető volt, hogy a média ellenezné pályázatát, jelentős hátrányból indulva csúfos kudarcba fulladhatott volna az eddigi munka, így pedig végleg lemondhattak volna önálló céljaik megvalósításáról. Nem maradt más, csupán két jelölt, akik közül Joan Gaspartot egyértelműen a Núñez-éra folytatójaként aposztrofálhatták, illetve Lluís Bassat, aki ugyan önálló volt, célkitűzései nem tűntek túlzottan merésznek, s csak részben képviselte azon törekvéseket, melyeket az Elefant Blau.
Lehetőségek nélkül is lépnie kellett Joan Laportának, akinek két fő célja volt: továbbra is meghatározó szerepet betölteni a klubhoz legközelebb álló pártolók körében, s megakadályozni Gaspart elnökké válását. Így megszületett egyfajta paktum a Laporta vezette csoport és Bassat között, mely megállapodott bizonyos, közös törekvések megvalósításában, így az Elefant Blau megmaradt része tulajdonképpen részleges koalícióba lépett Bassattal. Bár jelentős támogatót sikerült Bassat kampánya mellé állítani, a szavazáson Bassat kudarcot vallott. Így nem maradt más hátra: építkezésbe kezdeni, majd a lehető legkorábbi időpontban megkaparintani az elnöki széket – egy mindenkit megnyerő koncepcióval, sikeres, önálló kampánnyal. Az Elefant Blau története lényegében véget ért, azonban mindez előmozdította a szurkolókban rejlő egyik legfőbb félelem ledöntését: a változástól való rettegést.
Az elnökválasztást megelőző hetek „kampányhadjárata” meglehetősen fordulatosra, élénkre sikeredett.
Az elnöki posztért hatan szálltak ringbe: Lluis Bassat, Joan Laporta, Josep Martínez-Rovira, Jordi Majó, Jaume Llauradó és Josep María Minguella. Közülük Bassat számított a legnagyobb favoritnak, hiszen ő gyűjtötte a legtöbb ajánlást a jelöltek közül, szám szerint: 9,894-et. Őt követte Llauradó 6,057 pártoló tag ajánlásával, míg Laporta a harmadik helyen állt, a maga 5,725 támogatójával. Érdekesség, hogy a Klub és a szurkolók Minguellának köszönhetik a jelenkor legjobb labdarúgójának, Leo Messinek a felfedezését: 2000-ben ő látta meg először, és ő ajánlotta Carles Rexach figyelmébe. Az elnökválasztásra 2003. június 15-én került sor, amelyen a 94,339 szavazásra jogosult socio közül végül 51,618 adta le a voksát (ez 54,7%-os részvételt jelent). Az élen a 27869. sorszámú tagsági kártyával rendelkező Joan Laporta i Estruch végzett, aki 27,138 szavazatot kapott (a voksok 52,6%-át jelentette ez). Az előzetesen legnagyobb esélyesnek tartott Bassat a második helyen végzett 16,412 szavazattal (31,8%).
Minek köszönhette Laporta a nem várt, de mégis meggyőző sikert? Egyrészt, a „Kék Elefánt” csoport hathatós támogatásának, ahol hamar vezérszurkolóvá nőtte ki magát. Megfelelő kapcsolatot épített ki a különböző szurkolói csoportokkal, igyekezett megfelelő együttműködést kialakítani velük. Másrészt, következetes és tántoríthatatlan véleményének, amivel folyamatosan szembehelyezkedett a Núnez- és Gaspart-féle költekező, koncepciótlannak tűnő játékos-politikával. Harmadrészt, egy kiválóan megszervezett, jól felépített „csapatot” hozott létre, amelybe a feltörekvő, ifjú sociókat vett maga köré, akikben megbízott, akik szakértelmükkel, üzleti életben szerzett tapasztalataikkal segítették a kampányát. Közülük kiemelkedett Sandro Rosell, aki a NIKE sportszergyártó cég európai menedzsere volt, ill. Ferrán Soriano i Compte, aki egy nagy telekommunikációs cég egyik alapítója és vezetője volt ekkor. Fontos szerepe volt a „teamben” Marc Inglának is, aki Soriano közvetlen munkatársa volt. Mindhárman képzett szakemberek, akik megfelelő képzettséggel, szakmai ismeretekkel, fiatalos lendülettel rendelkeztek, és víziót tudtak adni a pártoló tagoknak. Világos terveik voltak arra, hogyan lehet helyre hozni a Klub anyagi ügyeit, gazdasági egyensúlyát, nem veszélyeztetve a hagyományokat, a múlt kivívott, és tiszteletben tartott eredményeit. Képesek voltak megtalálni az egyensúlyt az „üzlet” és a hagyományok tisztelete között. Egy sikeres „projektben” gondolkodtak, amit sikerrel fogadtattak el a sociókkal.
A Laporta – Soriano – Rosell hármas tandemnek számos elképzelése volt a Klub közeljövőjével kapcsolatban. Nem csupán a költségvetési egyensúlyt kellett megteremteni, hanem érzelmileg is erősíteni akarták a Klub és a szurkolóinak kötelékét. Ugyanakkor mindannyiuk előtt nyilvánvaló volt, hogy ehhez rendezett gazdasági viszonyokat, kiegyensúlyozott pénzügyi helyzetet kellett teremteni. A céljuk kettős volt az egyensúly elérése céljából: 1. csökkenteni a kiadásokat; 2. növelni a bevételeket. A bevételek növelése érdekében ki kell aknázni a Klub nevében rejlő lehetőségeket, előnyöket, nyitni kell a világ távolabbi tájaira.
A hivatalba lépő új elnökség, élén Laportával, egy több összetevős programot dolgozott ki az egyensúly elérése, és a növekedési pályára lépés érdekében. Ennek érdekében több fontos döntést hoztak a Junta Directíva újonnan megválasztott tagjai.
I. Népszerűsíteni kell a Klubot világszerte. Az FC Barcelona nevet ismertté kell tenni a leggyorsabban fejlődő piacon, a Távol-Keleten. Követni kell az európai elitklubok útját, amelyek rendszeresen járnak Japánba, Kínába, Dél-Koreába és az Indokínai-félsziget országaiba bemutató meccsek céljából. Ennek elsősorban üzleti okai voltak. Egyrészt ezekért a mérkőzésekért a fogadó ország klubjai pénzt áldoznak, másrészt ezeken a területeken növelik a szurkolói tábort, ami ugyancsak bevétel-növekedést indukál az FC Barcelona számára. Ehhez szükség volt egy „sztárjátékosra” is, amely szerepkört a brazil fenomén, Ronaldinho Gaucho testesített meg.
II. Növelni kell a Nou Campba kilátogató szurkolók aktivitását. Magyarán: törekedni kell arra, hogy a hazai meccsekre minél több drukker látogasson ki, minél többen szurkoljanak kedvenceikért a stadionban. Ennek számos előnyös hatása mutatható ki. A játékosok nagyobb kedvvel futballoznak, s a kilátogatók számának növekedése bevétel-emelkedést von maga után. A sportszakmai indokok mellett a pénzügyi előny sem elhanyagolható.
III. Határozott tervet dolgoztak ki a sociók számának jelentős növelése érdekében. Mindent el kell követni annak érdekében, hogy a katalán szurkolók pártoló tagokká lépjenek elő, ezáltal személyesen még erősebb szálakkal kötődnének szeretett csapatukhoz, kedvenc játékosaikhoz. Családi kedvezmények széles körének bevezetésével pedig a jövőt kívánták megalapozni: el kell érni, hogy a gyermekek, unokák is érzelmileg és pártolói kártyájukon keresztül anyagilag is támogassák Klubjuk működését. Az anyagi áldozatvállalás még erősebbé, még életképesebbé teszi a Klub és a szurkolók kapcsolatát. Ezen célkitűzés eredményességének alátámasztására álljon itt egy számadat: 2003-ban a választásra jogosult sociók száma 94,339 fő volt, addig 2010-ben ez a szám 118,665 főre növekedett. Azt gondolom, a pártolói tagság ilyen mértékű növekedése méltán tarthat számot elismerésre és dicséretre.
IV. A bevételek növekedése érdekében jól felépített, kiválóan működő marketing-gépezetet kell kiépíteni, amely mindenre kiterjedően figyelembe veszi a Klub és szurkolóinak érdekszövetségét. Minden új szurkoló, szimpatizáns megnyerése növeli a Klub nimbuszát, népszerűségét a világban, és plusz bevételeket indukál a Klub számára.
V. Mindezt pedig úgy kell kiviteleznie az új vezetésnek, hogy a Blaugrana hű maradjon a dicső múlthoz, az évtizedek hagyományaihoz: a jótékonysági munkát a lehető legmagasabb szintre kell emelni. Minden lehetőséget meg kell teremteni a szociális, oktatási, sport-rekreációs tevékenység anyagi és erkölcsi támogatására. Ennek az elmúlt hét évben számtalan megnyilvánulását követhettük figyelemmel. Gondoljunk csak az UNICEF-fel kötött mezszerződésre, a fejlődő világ országaiban nyitott iskolákra, háttérintézményekre, ahol a sport mellett az oktatás-nevelés feladatait is magas szinten ellátják. Emlékezhetünk arra is, amikor a Csapat tagjai tiszteletüket tették Nelson Mandelánál, vagy amikor a Nou Campban arab-izraeli barátságos összecsapásra került sor a Simon Peresz Alapítvány rendezésében, az izraeli államférfi jelenlétében. Mindezekről a későbbiekben bővebben is szólunk.
Az új elnökség (Junta Directíva) 2003. június 22-én lépett hivatalba; jegyezzük meg ezt a dátumot, mert történetünk főhőse szempontjából fontos szerepet fog majd játszani pár év múlva. Az elnök mellett fontos szerepe volt Ferrán Sorianónak, aki a Klub gazdasági ügyekért felelős alelnöke lett; Sandro Rosell-nek, aki a sportszakmai alelnök posztját töltötte be ekkor; ill. Marc Inglának, aki a marketing ügyekért felelős alelnöke lett az FC Barcelonának. Mellettük fontos szerepe volt Alfons Godall-nak is, aki kiváló üzletemberként és Laporta személyes jó barátjaként került az elnökségbe, és tartott ki mellette egészen 2010-ig. Az új vezetőség előtt hatalmas feladat állt, aminek végrehajtása türelmet, kitartást és sok-sok apró csatározást kívánt.
A hivatalba lépett Junta Directíva tagjai 2003. június 22-én:
- Elnök: Joan Laporta i Estruch
- Sportszakmai alelnök: Sandro Rosell
- Gazdasági alelnök: Alfons Godall
- Marketing és médiaügyekért felelős alelnök: Marc Ingla i Mas
- Szociális ügyek: Claudia Vives-Fierro
- A veterán játékosok ügyeit felügyelő tag: Albert Vicens
- A szolidaritásért és integrációért felelős tag: Joan Josep Vergé
- Gazdasági ügyek, szponzoráció: Jaume Ferrer
- További elnökségi tagok: Jordi Moix, Enric Ordonez, Xavier Cambra, Toni Rovira, Josep Cubells, Alfonso Castro, Jordi Monés, Josep Maria Bartomeu.
Az új elnökség átlagéletkora 36-40 év között mozgott, amiből jól látható, hogy már kellő tapasztalattal rendelkező, de még mindig ambiciózus szakemberekkel vette magát körül Laporta. Marc Ingla és Ferran Soriano pl. tulajdonostársak voltak az 1993-ban alapított „Cluster „Consulting” telekommunikációs cégben. Mindketten kiváló gazdasági szakemberek, megfelelő felkészültséggel, elemzőképességgel ellátva. Emelett pedig elkötelezett katalánok, ill. sociók voltak. Nemcsak érzelmileg, hanem anyagilag is támogatták szeretett Klubjukat. Most pedig arra vállalkoztak közösen, hogy egy jól működő szervezetté, gazdaságilag nyereséges gárdává teszik az FC Barcelonát, ami sportszakmai sikerekben és jótékonysági munkásságokban ölt majd testet. A legfontosabb feladatuknak a pénzügyi mérleg helyreállítását, a Núnez és Gaspart elnökök idején felhalmozott több százmilliós hitelek visszafizetését tűzték ki célul úgy, hogy közben meg kell tartani a legjobb játékosait a Klubnak, minőségi igazolásokkal pedig meg kell teremteni a sikerek lehetőségét, a bajnoki cím elnyerésének szakmai és gazdasági alapjait. Nehéz feladatra vállalkoztak, de amint a sikerek mutatják, megoldották.
Az I. felvonás: újra a csúcson (2003-2006)
Az első, és legfontosabb kérdés az edző személyének kiválasztása volt. 2003 januárjában Louis van Gaalt a szerb Radomir Antics váltotta, aki sikerrel vezette fel a 6. helyre a Blaugranát (januárban még a 16. helyen is állt a csapat). Ennek tudatában Antics bízott a folytatás lehetőségében, a szakmai vezetés viszont másképp gondolta. A sportigazgatóvá kinevezett Txiki Begiristáin vezetésével „lázas” edzőkeresésbe kezdtek a Klubnál. Elsősorban holland szakemberek nevei merültek fel komolyan a csapatnál: Marco van Basten, a létszeres Aranylabdás, a BEK-győzelemig jutó Guus Hiddink, ill. a válogatottnál is munkálkodó, legutóbb a Sparta Rotterdamnál dolgozó Frank Rijkaard. A legelső opció a legnagyobb tapasztalattal bíró Hiddink volt, ő azonban olyan horribilis fizetési kéréssel állt elő, amit a klub vezetése képtelen volt megadni. Így a második számú opció lépett elő elsődleges lehetőséggé: így került sor 2003. június 23-án a hivatalos bejelentésre, aminek következtében a következő idényekre Franklin Edmundo Rijkaard került kinevezésre a csapat trénerévé. A 42. éve felé még csak haladó ifjú edző a korábbiakban a holland válogatott padján (1998-2000) és a Spartánál (2001-02) szerezte meg az edzői szakma alapjait. Az „Oranjé”-val EB-elődöntőig jutott, viszont a Sparta kispadján nem sikerült maradandót alkotnia. Ezen eredmények ismeretében némi meglepetés volt „Frankie” kinevezése, aminek leghangosabb szószólója Johan Cruyff volt.
A következő lépés a játékoskeret felfrissítése volt: a „kiégett” játékosok eladása, és újakkal való pótlása. Átadólistára került Frank de Boer, Gaizka Mendieta, Juan Pablo Sorin, ill. megköszönték Philip Cocu munkáját is. Ez utóbbi a szó szoros értelmében így igaz: Cocu azon hollandok közé tartozott, akire tisztelettel, szeretettel tekintettek a szurkolók az elmúlt éveket tekintve. Olyannyira, hogy Luis Enrique mögött a csapat második számú kapitánya is volt a 2002/03-as idényben. Az igazolási politika élén a kampány során legfőbb ígéretnek tartott David Beckham állt, akivel nagyon közel kerültek a megállapodáshoz, azonban végül az angol sztár a Real Madridot választotta. A Barça figyelme ekkor fordult a Paris Saint-Germain ifjú brazil sztárja, Ronaldinho Gaucho felé. A brazil sztárral folytatott tárgyalásokban kulcsszerep jutott Sandro Rosell-nek, aki brazíliai évei alatt számos barátra, üzleti partnerre tett szert. Emellett alelnökké választása előtt a NIKE dél-amerikai koordinátora, képviselője volt, míg Ronaldinho a sportszergyártó cég egyik hivatalos reklámarcaként szerepelt annak filmjeiben. Így hamar megtalálták a közös hangot, ami jelentősen megkönnyítette a Klub és a játékos képviselői között folyó tárgyalásokat, így Ronaldinho 2003. július elején az FC Barcelona igazolt labdarúgója lett.
Mellette további játékosok igazolására került sor 2003 nyarán. Ekkor érkezett a Klub kötelékébe a török válogatott első számú kapusa, Rüstü Recber, a katalán középpályás Luis García, a mexikói középhátvéd (aki védekező középpályásként is bevethető volt) Rafael Márquez, a portugál iránytó Ricardo Quaresma, ill. a holland balhátvéd, Giovanni van Bronckhorst. Ekkor került fel az első csapat keretébe a saját nevelésű kapus, Victor Valdés, aki hamar a felnőtt keret kapujában találta magát, és pár forduló kivételével végigvédte a 2003/04-es idényt.
A jelentős mértékű átalakuláson keresztülment keret az új idénynek ugyan esélyesként futott neki, de mire sikerült összeállni a csapatnak, arra az esélyek el is illantak. A szezon közepén a csapat a középmezőnyben tanyázott, számtalan meglepő eredménnyel a háta mögött. A 4. fordulóban vereség a Betis otthonában, az ötödikben döntetlen otthon az Osasuna ellen, a hatodikban vereség Valladolidban, a 10. fordulóban nulla pont La Corunában, a 12.-ben vereség Sociedadban, a következőben pedig vereség a Rayo Vallecano otthonában. A 20. forduló után a csapat a 15. helyen szerénykedett a bajnokságban (6 győzelem, 5 döntetlen, 9 vereség és mindössze 23 megszerzett pont). Katalóniában pedig előkerültek a fehér zsebkendők, felerősödtek a holland szakember menesztését kiáltó hangok, azonban Laporta és az elnökség kitartott választottja mellett: határozottan és nyaltan álltak ki Frank mellett. Voltak olyan szurkolói csoportok – gondolok itt elsősorban a radikális „Boixos Nois” csoportra – amelyek odáig mentek a Laporta elleni fellépésükben, hogy az Elnök családját fenyegették, a magánélet szentségét sem tisztelték. Volt olyan alkalom, amikor Laporta háza előtti aszfaltra életveszélyes fenyegetéseket véstek a Boixos Nois („Bolondos fiúk”) tagjai, aminek következtében rendőri védelmet kellett kérnie a maga és családja részére. Azonban az ilyen megnyilvánulások elszigeteltek voltak, és a többi szurkolói egyesülések nemtetszését váltották ki. A klubvezetés bizalma pedig meghozta a gyümölcsét: a bajnokság második felében a csapat játéka összeállt, fordulóról-fordulóra látványosabb, eredményesebb játékot produkáltak, és a bajnokság utolsó harmadában képtelenek voltak botlani. A csúcsot a Real Madrid otthonában aratott 2-1 arányú győzelem jelentette, aminek köszönhetően az idényt az ezüstérmes pozícióban zárták a katalánok, összesen 72 pontot szerezve. A fejlődés jól látható: a maradék 18 forduló alatt 49 egységet szereztek Frank fiai! A menesztését követelő hangok pedig elhalkultak, mindenki elégedetten nyugtázta a bajnoki ezüstérem megszerzését. A csapat összeállt, és késznek mutatkozott az eredményes folytatásra.
Frankie és a szakmai vezetés is tudta, hogy a bajnoki címhez, a sikerek beteljesüléséhez további erősítésekre van szükség. Laportáék tisztában voltak azzal, hogy az esztelen igazolásoknak gátat kell vetni, csak és kizárólag tudatos, posztokra történő igazolásokat szabad aktualizálni. 2004 nyarán visszavonult Luis Enrique, így az irányító pozícióba kellett egy minőségi helyettes. Erre a posztra érkezett az FC Porto BL – győztes vezére, Deco. A csapat másik nagy távozója, a holland Patrick Kluivert volt, akinek megköszönték az eddigi csodálatos éveket, és a gólokat. Az ő pótlására érkezett a Real Mallorca kameruni gólgyárosa, a spanyol bajnokság egyik leggólerősebb csatára, Samuel Eto’o Fils, akinek góljai elengedhetetlenek voltak a következő esztendők sikereinek eléréséhez. A védelem is megerősítésre szorult, így a balhátvéd posztjára érkezett a brazil Sylvinho, míg a jobbhátvéd posztra Juliano Belletti. A középpályás védekezés erősítését jelentette a brazil világbajnok, José Edmilson érkezése. A csatársorba két olyan játékos érkezett, akikre kezdőként is lehetett számítani, de a csere szerepkört is pozitívan fogadták: a francia Ludovic Giuly és a svéd Henrik Larsson tette teljessé a 2004/05-ös szezonra készülő csapatot.
A szakmai munka fejlődésével párhuzamosan a gazdasági és marketing ügyeket is nagy odafigyeléssel intézték. Folyamatosan teremtették meg annak alapjait, hogy a Klub az adósságait törleszteni tudja, és az aktuális adóévet nyereséggel zárja. Már egy év múltán látszódtak a nézőszám-növelés érdekében tett erőfeszítések, ami az elnöksége alatti időszakban jól látható, lineáris emelkedést mutatott. Elnöksége végére pedig átlépte az idényenkénti kétmillió kilátogató nézőszámot is: 2008/09-ben 2,050,000 néző látogatott ki a Nou Campba, 2009/10-ben pedig 2,180,000 ember. A legutolsó idényben hatszor telt meg a stadion, azaz, több, mint 98000 néző jelent meg a stadionban.
Természetesen, ennek elsődleges oka és mozgatórugója a csapat látványos játéka, eredményessége volt. A csapat nemcsak gólra törően játszott, hanem a látványosságra is adott. A gólok mellé szép játék, briliáns cselek, csodás megoldások párosultak. Tehát: nemcsak eredményes volt a Blaugrana játéka, hanem szemre is tetszetős. A Barça a sikerekhez vezető utat nem az „antifutballon” keresztül kívánta elérni, hanem a szép játékot segítségül hívva. A látványban kulcsszerep jutott a brazil „szambakirálynak”, Ronaldinhónak is, aki 2004 elejétől kezdve megtalálta a hangot Barcelonában, és fokozatosan a csapat vezérévé, karmesterévé emelkedett. Nem csoda, hogy Laporta elégedetten, és visszafogott büszkeséggel mosolyoghatott a VIP-páholyban.
A következő idényben kiteljesedett a csapat játéka, ami a szezon végén bajnoki aranyban öltött testet: így 1999. június után újra La Liga – elsőséget ünnepelhettek Katalónia fővárosában. A végső győzelemben döntő szerepet játszott a kameruni csatár: Eto’o 24 bajnoki találattal volt a legeredményesebb Barça-játékos. Az idényt úgy játszották végig a Blaugrana játékosai, hogy végig versenyben voltak az aranyért, amely aztán a 36. fordulóban, a Levante otthonában elért 1-1-es döntetlennel vált valósággá. A bajnoki siker mellett a BL-ben nem sikerült sokáig menetelni, mivel a nyolcaddöntőben a Chelsea – vitatható körülmények között – elütötte a továbbjutástól Xaviékat. A londoni visszavágó örökké emlékezetes mozzanata volt Ronaldinho briliáns találata, amikor 19 méterről, álló helyzetből rúgta a labdát a cseh Petr Cech kapujának jobb alsó sarkába.
Ez az idény a sportsikerek mellett negatív felhangokat is hozott a klubvezetés mindennapjaiba. Amiről az idény során rengeteget cikkezett a katalán és spanyol sajtó, a szezon végén beteljesedett: az FC Barcelona és Sandro Rosell alelnök útjai elváltak. Rosell – Laportához hasonlóan – meglehetősen karakán, határozott kiállással védte a saját szakmai és egyéb jellegű elképzeléseit, és egyre nagyobb befolyást, egyre növekvő hatást kívánt elérni magának az elnökségen belül. Tipikusan a „két dudás – egy csárda” helyzetének lehettünk szem- és fültanúi, ami sosem jelent jót egy Klub életében. Rend és fejlődés akkor érhető el, ha a belső egyensúly megvan: nemcsak az öltözőben, hanem a vezetés szintjén is. A két egyéniség „összecsapásából”, barátságának fokozatos megromlásából Rosell távozása jelentette a kiutat. Ezt kívánta a helyzet, a csapat érdeke, és Rosell személyes érdeke is. Távozásával egy meghatározó egyéniség vonult vissza a Klub életéből, akinek lépését egy-két igazgatósági tag is követte, azonban a további működést ez nem veszélyeztette. A meghatározó szereplők – Ingla, Ferrer, Soriano – maradtak a Junta tagjainak sorában, így az elkezdett „projekt” folytatódhatott.
A 2005/06-os idénynek a szak- és klubvezetés egyértelműen a nemzetközi porondon elért siker kivívása céljával vágott neki. Az idény felvezetéseként a csapat elhódította a Spanyol Szuperkupát, s kezdte meg a küzdelmeket a Primera Divisiónban, ill. a Bajnokok Ligájában. A hazai pontvadászatban meglehetős magabiztossággal meneteltek előre, sorra aratták a győzelmeket, és kápráztatták el a közönséget. Az őszi szezon fénypontja november 19-én érkezett el, amikor sor került a madridi „klasszikusra”: ezen a mérkőzésen a briliánsan játszó Ronaldinho vezényletével 3-0 arányú győzelmet aratott a Blaugrana. A győzelem értékét növelte, hogy a brazil második gólját követően a madridi szurkolók felállva tapsolták meg a teljesítményét. A Laporta-éra egyik legszebb, legemlékezetesebb pillanatának lehettünk tanúi:
A győzelem jelentős lökést adott a gránátvörös-kék alakulatnak, ami egészen az idény végéig kitartott. Ennek köszönhetően 2006 májusában újra bajnoki címet ünnepelhetett a Nou Camp közönsége.
A BL-ben hasonló utat járt be a katalán egyesület. A csoportmeccsek során a Werder Bremen, az olasz Udinese és a görög Panathinaikosz esett áldozatul Rijkaard fiainak. Egyik legszebb mérkőzést a Panathinaikosz ellen játszották otthon, amin az 5-0-s győzelem mellett egy másik fontos mozzanatot is feljegyezhettünk: az ifjú Leo Messi első nemzetközi kupában elért találatának lehettünk szemtanúi. Az ekkor 19 éves „zsenipalánta” első szárnybontogatásait figyelhettük meg. Már az előző szezonban is a keret tagja volt, Frankie kellő bizalommal fordult a tehetséges „srác” felé, aki a bizalmat meghálálva indult el hódító útjára. A holland edzőnek amúgyis különös tehetsége, megérzése volt az ifjú titánok felfedezése, és csapatba való beépítése terén. Rijkaard az a fajta edző volt, aki sok beszélgetéssel, meggyőzéssel, baráti alapon irányította a szakmai munkát, nem tartozott a keménykezű, „ordibálós, cipődobálós” trénerek sorába. A játékosok „kordában tartásának” feladata a másodedző, Henk ten Cate feladata volt, akinek munkája elengedhetetlen volt a sikeresség szempontjából.
A csoportkört az első helyen zárta az együttes, és a nyolcaddöntőben újfent a Chelsea együttesével kerültek szembe Decóék. Az odavágón 2-1-es katalán siker született, meglehetősen paprikás hangulatú meccsen, míg a visszavágót 1-1-es döntetlennel hozta a Barça. A negyeddöntőben a Benfica felülmúlása nem okozott különösebb problémát, míg az elődöntőben a Milánóban szerzett Giuly gól döntötte el a továbbjutás kérdését. Így a csapat, történelme során, ötödik alkalommal készülhetett a legrangosabb európai kupa döntőjére, melyre 2006. május 17-én, Párizsban került sor. Az ellenfél az angol Arsenal együttese volt, akik némi meglepetésre jutottak el a fináléig. A döntő előtt a katalán csapat számított elsőszámú esélyesnek, de a mérkőzés nem ebben a szellemben zajlott. A mérkőzés elején a Barcelona gyorsan emberelőnybe került, miután a norvég Hauge kiállította az utolsó emberként Eto’o ellen szabálytalankodó londoni kapust, Jens Lehmannt. A tíz emberrel játszó Arsenal azonban nem esett kétségbe, és a 37. percben Sol Campbell fejesével a vezetést is megszerezte. A második félidőben Henry révén újabb gólokat érhetett volna el a Wenger-csapat, ezek azonban kimaradtak. A döntő kulcsmomentumára a 61. percben került sor: ekkor van Bommel helyett pályára lépett Henke Larsson. Fontos pillanat volt még a 71. minutum is, amikor Oleguert Belletti váltotta. A svéd csatár beállításával jelentősen megélénkült a Barça játéka, amely addig eléggé nyögve-nyelős, meddő volt. Larsson két gólpasszal járult hozzá a 2-1 arányú végső győzelemhez: az elsőt Eto’o-nak, a másodikat Bellettinek adta. Ezzel a katalánok – 1992 után – második alkalommal hódították el a BL – serleget, s értek fel Európa futballjának trónjára.
Az idényt tehát sikeresen, eredményesen zárta a Klub. A sportsikerek mellett a gazdasági-pénzügyi helyzet is jelentősen konszolidálódott. A BL-győzelemért és –menetelésért jelentős támogatás folyt be a Klub kasszájába, a jegyeladásokból származó bevételek is jelentősen növekedtek a 2003 előtt időszakhoz képest. Sikeres volt a pártolói tagság létszámának bővítésére tett kísérlet is, így jelentősen növekedett a tagdíjat fizető szurkolók köre. A sikerek következtében jelentősen nőttek a szponzorációs díjak, a mezeladásokból, egyéb Barça-termékekből származó bevételek. Fokozatosan, évről-évre sikerült helyreállítani a Klub pénzügyi mérlegét, a hiteleket törleszteni amellett, hogy a sikereket elért játékosokat megfelelőképpen lehetett anyagilag is honorálni. Az FC Barcelona sportszakmailag, pénzügyileg egyaránt stabil állapotba került, amiben elévülhetetlen szerepe van Laportának, ill. a Junta gazdasági szakembereinek.
A sikeres időszakot a 2006. augusztus végén megnyert spanyol szuperkupa zárta le. A BL – győzelmet követően Henk ten Cate az önálló edzői pálya mellett döntött, így elfogadta az Ajax hívását. Ennek következtében Rijkaardnak új másodedzőt kellett maga mellé vennie, s választása a csapat korábbi legendás játékosára, a már edzőként is tapasztalattal bíró, Johan Neeskens személyére esett. A szakmai stábban bekövetkező változásnak a csapat egészére történő kihatása is lett, amiről a következő fejezetben szólnánk picit bővebben.
Az átmenet esztendei (2006-2008)
2006 nyara egyéb szempontból is mozgalmasra sikeredett. A BL – győzelmet követően jogi csatározások indultak annak eldöntésére, hogy: mikor is kell elnökválasztást tartania az FC Barcelonának? Laportáék sokáig azon a határozott állásponton voltak, hogy erre majd 2007 nyarán kell sort keríteni, hiszen négy évre kapták a megbízatásukat 2003-ban. Azonban a belső ellenzéke ezt a kérdést másképpen ítélte meg. Ők abból indultak ki, hogy a Laporta-elnökség hivatalba lépése 2003. június 22-én történt meg, ami még a 2002/03-as idény időszakához tartozott, ebből kifolyólag azt kell az első évnek tekinteni Laporta elnöksége szempontjából. Egyértelmű, hogy matematikailag és gyakorlatilag is ez a felvetés nonszensz, és mindannyiunk számára érthetetlen volt, azonban jogilag megalapozott és érdekes. A döntő szót végül a katalán bíróság mondta ki, amelynek értelmében az elnökválasztásokat 2006 nyarán meg kell rendezni, hiszen „lejárt” Laportáék négy esztendőre szóló mandátuma (2006. július 19.). A meglehetősen érdekes verdikt értelmében sor került az elnökválasztás procedúrájára, ami azonban különösebb izgalmakat nem hozott. A választást 2006. szeptember 3-ra írta ki a Junta Directíva, a jelölési időszak záró dátuma augusztus 22. volt. Mivel Laportán kívül másik elnökjelölt nem lépett ringbe, így a választás elmaradt: Joan Laporta megkezdhette második, s egyben utolsó elnöki terminusát.
A nyár egy másik fontos mozzanata volt az ENSZ Gyermekalapjával, az UNICEF-fel folytatott tárgyalások voltak, amelynek eredményeként 2006. szeptember 7-én megállapodást kötött egymással a két fél. Ennek értelmében a csapat mezére felkerül az UNICEF felirat, és a szervezet logója, aminek „ellentételezéseként” az FC Barcelona éves szinten 1,5 millió eurót utal át a gyermekvédelmi szervezet számlájára. Ez a döntés tökéletesen illeszkedik az FC Barcelona hagyományaihoz, általa képviselt gondolatokhoz. A Klub a neve által nem valamelyik világmárkát helyezte a csapat mezére, hanem az UNICEF logóját, amivel minden alkalommal fel kívánja hívni a figyelmet a gyermekek helyzetére. Másfajta üzenete is van ennek: a gyermekek jelentik a jövőt, ők a jövő zálogai – a Klub pedig a jövőbe mutató döntések elkötelezett híve, nem feledve a múlt dicsőséges hagyományait. Nárcís de Carreras elnök híressé vált szavai öltenek testet ebben a döntésben: a hagyományok tisztelete, a jövőbe vetett hit képviselete, a gyermekek szeretete válik eggyé a Barça mezén. Ez a döntés egyike azon lépéseknek, amelyen keresztül büszkék lehetünk Laporta munkásságára, a Klub életére. Elanyagiasodott világunkban üde színfoltként hat ez a fajta felfogás. A Klub tiszteli a múltat, és bizakodva tekint a jövőbe! Büszkén kell támogatnunk ezeket a törekvéseket, amelyekben fontos szerepet kell hagyni a múlt vívmányainak. Épp ezért a mezszponzor lehetőségét nagyon gondosan, nagyon körültekintően körbe kell járni, meg kell vizsgálni, mondhatni: „társadalmi vitára” kell bocsátani. A hagyományok tiszteletben tartása kifizetődőbb, mint pár millió euro a Klub kasszájában.
A 2006/07-es idénynek három új játékossal futott neki a Barça. A hazai klubhoz, a Helsingborghoz távozó Larsson pótlására az izlandi Eidur Gudjohnsen érkezett, akinek bemutatkozása felettébb eredményesre sikerült: a Celta elleni nyitómeccsen győzelmet jelentő találatot ért el (3-2). A védelem megerősítését szolgálta a Serie B-be alábukó Juventus-tól érkező két világbajnok, Lilian Thuram és Gianluca Zambrotta szerződtetése. Az elmúlt idényekben sikereket elérő csapatnál a legfontosabb feladat a sikeréhség, a motiváció fenntartása volt, ami nem ígérkezett könnyű feladatnak. A csapatnál a mélyben már megjelentek a „széthúzás” erői, amelyek azonban a nyilvánosság előtt még nem váltak ismertté. A Blaugrana végig vezetve a tabellát, hozta az eredményeket. Ugyan a BL-ből már a nyolcaddöntők során kiesett – a Liverpool állta útját a katalán gárdának – az együttes, de hazai porondon magabiztosan menetelt a címvédés felé. A bajnokság utolsó harmadáig, rendszeresen 5-6 pontos előnnyel vezette a tabellát a „királyi gárda” előtt. A mutatott játék nem volt olyan meggyőző, és magabiztos, mint az előző két idényben, de a szurkolók bizalommal viseltettek a végső siker irányába. Az öltöző hangulata azonban ekkor már meglehetősen ambivalens állapotokat mutathatott, amikre csupán egy-két elejtett mondatfoszlányból ismerhettünk meg, azonban ennek különösebb figyelmet senki sem szentelt. Miért is tettük volna, mikor az eredmények jöttek, a Ligát vezettük. Azonban az idény vége felé számtalan hibát vétett a Rijkaard-csapat, amelynek gépezetébe porszemek kerültek. A koncentráció jól láthatóan alábbhagyott, a figyelem lazult, és mintha a hozzáállásban is negatív előjelű változás következett volna be. Ilyen figyelmetlenségből kaptunk gólt hazai pályán a Betis Sevilla ellen, amivel 1-1 lett a mérkőzés végeredménye. Hasonló helyzetet láthattak két hét múlva a katalán derbin a Nou Camp nézői: 2-1 arányú vezetésnél a védelem – Oleguerrel az élen – hatalmasat hibázva gólhoz segítette az Espanyol gárdáját. Ugyanebben a pillanatban Zaragozában egyenlített a Real Madrid együttese is, amivel a katalánok bajnoki álmai szertefoszlottak. A bajnokságot 76-76 egységgel zárta a két „nagy”, viszont az egymás elleni eredmény a Realnak kedvezett (2-0, 3-3). Így kipottyant a Barcelona kezéből a spanyol bajnokság „jogara”, ami egyértelműen csak saját magunknak volt köszönhető.
A klubvezetés maximális bizalommal volt a játékosok és a szakvezetés irányába, amit azonban ők kihasználtak, és visszájára fordítottak. A keret egyes tagjai ekkor már nem csak a futballal foglalkoztak, nem csupán a Klubnak, hanem az éjszakának is éltek. Késések az edzésekről, nem kellő intenzitású edzésmunka elvégzése, Ronaldinho egyre több időt töltött a konditeremben, a társaktól külön edzve. A szurkolók nem igazán tudták ennek az okát, maximum sejthették, ill. találgatták. A fájdalmasan elvesztett bajnoki elsőség után az elnökség, Txiki Begiristáin és maga Laporta is határozottan kiálltak a Rijkaard – Neeeskens edzőpáros tevékenysége mellett. Ebből következik, hogy az edzőcsere fel sem merült a vezetőkben egyetlen pillanatig sem. Laportáék ezen döntése teljességgel megérthető, és tolerálható volt, még ha vitákra adott is okot. A BL-győzelmet, bajnoki címeket elérő Rijkaardnak adtak még egy esélyt, türelemmel voltak iránta. Mindez a Klub hagyományaihoz is szorosan hozzátartozott: ritkán volt szokás egy-egy kevésbé sikeres idény után útilaput kötni az edző lábára. Ebből kifolyólag Rijkaard is megérdemelte Laportáék bizalmát, és a türelmet.
Ugyanakkor az jól látható – így visszatekintve, és ismerve az eseményeket -, hogy a Rijkaard által nyújtott megoldási opció nem lehetett sikeres. A játékosokban elfogyott a motiváció, az edzésekre szükséges rosszként tekintettek, és voltak olyanok – R10 vagy éppen Deco -, akiknek az edzésmunkája elmaradt a kívánatostól és az elfogadhatótól. Amikor ilyesmi felüti a fejét, az a hatékonyság rovására megy, a közösségre romboló hatással van, s ilyenkor az edzőnek, a szakmai stábnak erélyesen kell fellépnie a tapasztalt visszásságok ellen. Ez nem történt meg 2007 nyarán, de a következő szezon során sem. Hiába érkeztek új játékosok – Henry, Gabriel Milito, Yaya Touré és Eric Abidal – a széteső-félben lévő „zenekart” nem lehetett egy, közös hangszínre állítani. A nagybőgős is más kottából játszott, a hegedűs előtt is más zenekari mű volt, és a cintányéros is egy harmadik kottából merítette a hangjegyeket. Ennek pedig csak egyetlen következménye lehetett: a bukás. Hiába voltak játékosok, akik beleadtak mindent – gondolok itt a sérülten is briliánsan játszó Touréra, Puyolra, vagy éppen Milito fáradhatatlanságára -, a csoda elmaradt, mint ahogy az eredmények is. A bajnoki címhez fűzött remények hamar tovaszálltak, a Real Madrid oda-vissza verte a katalánokat, emellett számtalan érthetetlen és megmagyarázhatatlan vereség, döntetlen borzolta a kedélyeket. A „fekete bárányok” (by Edmilson) megregulázhatatlanok voltak, és egyre jobban marták belülről a közösséget, bomlasztották a csapategységet. Így idény közben nyilvánvalóvá vált: bármekkora sztár is, bármilyen eredményeket, címeket is ért el itt Ronaldinho, a brazilnak mennie kell. Ugyanez volt a helyzet a portugál „hangemberrel”, Decóval is: minden mérkőzés előtt elmondta, hogy „maximális erőbedobással fogunk küzdeni”, de a meccseken ő volt az, aki a legkevesebbet futotta, a legmélabúsabb ábrázattal lófrálta végig a 90 percet. A csapaton belüli ellentéteket ezek erősítették, így a játékosok képtelenek voltak kellő figyelemmel lenni. Deco és R10 éjszakázó, bulizó magánéletét a szakvezetés és a Klub vezetői is képtelenek voltak kezelni, ami végül az eredménytelenség egyik alapvető oka lett. Így a bajnokságot csupán a harmadik helyen zárta az együttes. A Bajnokok Ligájában ugyan sikerült eljutni az elődöntőig, ott azonban a Manchester United ellen elvérzett a Blaugrana. Így nem csoda, hogy a klubvezetés számára is elfogyott a türelem az edzőpárossal szemben, és a Realtól elszenvedett idegenbeli 4-1 arányú vereség után Frank Rijkaardot és segítőjét felállították a kispadról.
Ezzel lezárult egy korszak a Klub életében, de nem maradt következmények nélkül. Itt most nem elsősorban az edzőváltásra gondolok, hanem a sikertelenségből adódó ellentétek felszínre kerülésére, és a pártoló tagok elégedetlenségére. Ugyanis egyre nyilvánvalóbbá vált az a tény, hogy a vezetés tudott a brazil „légió” kicsapongó, sportemberhez méltatlan viselkedéséről, de az ellen nem tett semmit, sőt, elkendőzték. Ebben nagy szerepe volt a szakvezetésnek, és személy szerint Frank Rijkaardnak is, akinek egy idő múltán a „fejére nőttek” Decóék. A sociók pedig nem nagyon tudtak belenyugodni ebbe a helyzetbe. Elfogadták volna a kevésbé sikeres szezont, hisz mindig nem lehet a csúcson lenni, és nyerni, vannak kisebb hullámvölgyek is. Viszont a problémák, belső feszültségek kezelési módja „kicsapta” náluk a biztosítékot, és a Laporta – ellenzék a bizalmatlansági indítvány eszközéhez nyúlt. Joan Laportának át kellett élnie azt, amivel ő is próbálkozott 1997-ben Josep Lluis Núnez ellenében.
A Laporta-elnökség legnehezebb pillanata: 2008. július 6.
A sikertelenség következtében a pártoló tagok egy jelentős része, Oriol Giralt vezetésével, bizalmatlansági indítványt kezdeményezett a Laporta-elnökség, és személyesen Joan Laporta ellen. Erre a kellő számú aláírás rövid idő alatt össze is gyűlt, aminek következtében a presidente nem tehetett mást, kiírta a bizalmi szavazást 2008. július 6-ra. Az indítvány egyik hangos támogatója Sandro Rosell volt, de erőteljesen kardoskodott mellette Josep Núnez is. Mondhatnánk, hogy a sértettség beszélt belőlük, aminek némi létalapja van is. Ugyanakkor egy teljességgel élő problémára mondtak igent. Az elégedetlen pártolók nem az elmúlt esztendők sikereit hiányolták, hanem a meglévő, valós problémák hatékony kezelésének hiányát. Egy-két játékos negatív hozzáállásán elment egy teljes szezon, aminek sem a szakvezetés, sem az elnökség nem vetett gátat.
A bizalmi szavazás dolgát az elnökség sokáig nem vette komolyan, nem számoltak azzal, hogy a kellő számú aláírás összegyűlhet. Ebben a tekintetben elszámították magukat, a sociók egy jelentős hányada kételkedve nézte az elnökség munkáját. A szavazás napját mindenki izgalommal várta. Egyáltalán nem volt biztos, hogy az „ellentábornak” nem sikerül megszerezni a váltáshoz szükséges kétharmados igen-szavazatot. Július 6-án reggel 9 órakor nyitottak a szavazófülkék a Nou Campban, és este 21 óráig élhettek jogukkal. Végül a részvétel 33,23%-os lett, ami 39,389 voksot jelentett. Az „igen”-ek száma 23,870 (60,60%), a „nem”-ek aránya 14,871 (39,4%). Ugyan Laporta leváltását a szavazati jogukkal élők nagyobb arányban akarták, a tényleges menesztéshez szükséges 2/3-ad nem lett meg. Ennek köszönhetően Laporta hivatalában maradhatott, és kitölthette a 2010-ig szóló mandátumát. Mondhatni: a csapat és szurkolói szerencséjére.
Végül tekintsük meg, miképpen fogadták a pártoló tagok a szavazásra érkező Núnez elnököt:
Végezetül álljon itt Sandro Rosell véleménye a szavazásról:
A korábbi alelnök, jövőbeli elnökjelölt villámnyilatkozatában elmondta, „az a legfontosabb, hogy az emberek eljöjjenek szavazni, mert az a leglényegesebb, hogy tudjuk: mit akarnak a sociók, akik Istennek hála a klub tulajdonosai.” Rosell ezen kívül úgy fogalmazott, hogy „nem hisz Joan Laporta könnyeinek. Ezek nem őszinte könnyek voltak.” (eurobarca.hu, 2008. 06. 08.)
A bizalmi szavazásnak azonban negatív következményei is lettek. Az igazgatótanács belső egysége megbomlott, és 2008. július 10-én meghatározó személyiségek jelentették be távozásukat a Junta Directívából. Közéjük tartozott Marc Ingla, Ferrán Soriano, Evarist Murtra, Toni Rovira, Xavier Cambra, Cláudia Vives-Fierro és Josep Lluís Vilaseca. Ezzel az elnökség működőképességét veszélyeztették, amit Laportának rövid időn belül orvosolni kellett. Döntése értelmében általános alelnökké Alfons Godall lépett elő, míg a pénzügyekért felelős alelnök Jaume Ferrer lett. Soriano és Ingla távozása keltette a legnagyobb meglepetést, hisz mindketten Laporta legbelső köréhez tartoztak, és legfőbb bizalmi embereiként tartották őket számon.
A II. felvonás: visszatérés a csúcsra (2008-2010)
2008. május 8-án este Laporta megerősítette a sajtóban korábban már elterjedt információkat: Frank Rijkaardnak megköszönik a munkáját, és utódjául a Klub egykori zseniális irányítóját, a kiváló katalán labdarúgót, az akkor 37 esztendős Josep Guardiolát nevezik ki.
Az ifjú edző kinevezése meglehetősen nagy „vihart” kavart, rengeteg vészmadár nyilatkozott meg a döntés helyességét illetően. A kétkedők a szakmai háttér hiányosságait, Pep edzői tapasztalatlanságát vetették fel, ami igaz is volt. 2007-ben nevezték ki a Barça Athletic edzőjévé, egyéb edzői megbízatással nem rendelkezett korábbról. Sokan féltek attól, hogy tapasztalatlansága, rutintalansága újabb sikertelen idényeket vonhat maga után. Pep kinevezésének legfőbb támogatói Cruyff és Ferrán Soriano voltak, ill. Txiki Begiristáin is teljes mellszélességgel a döntés mellett állt. A döntés támogatói azzal érveltek, hogy a fiatalos lendület új impulzusokat adhat a motiválatlanságba került, belső feszültségek terhelte csapatnak, emellett pedig Guardiola az, aki tökéletesen ismeri a Klub és a csapat belső életét, működését. A szerződését hivatalosan 2008. június 5-én aláíró Pep addigi segítőjét, Francesc „Tito” Vilanovát vette maga mellé másodedzőnek. Első nyilatkozatában határozottan, erélyesen állt ki a szurkolók elé: rendet, fegyelmet, küzdést vár el a csapat minden tagjától. Határozottan kijelentette, hogy „készen áll a feladatra, amivel a vezetőség megbízta”.
Felkészültnek érezte magát a feladatra, és minden erejével a csapat sikerein fog munkálkodni. A kerettel kapcsolatosan is elég egyértelműen fogalmazott: az elmúlt időszak sikertelenségeit előidéző játékosokat nem kívánja a csapat tagjai között foglalkoztatni. Határozottan kiemelte: Ronaldinho, Deco és Eto’o távozni fognak a csapatból. Emellett megfontoltan elmondta: türelmet nem kér, arra most nincs idő. Munkára, sok edzésmunkára, és eredményekre van most szükség. Határozott kiállásával kellő bizalmat és támogatást szerzett a maga számára a szurkolók között, akik már régóta vágytak egy karakán kiállású trénerre. A szakmai tapasztalatlanságot pedig hamar levetkőzte: hétről-hétre lehetett érezni, hogy egy új korszak kezdetének lehetünk szemtanúi. Pep Guardiola nem a levegőbe beszélt!
Pep kinevezésével egy új korszak kezdődött a Klub életében, aminek első nyilvánvaló jele volt, hogy Deco és Ronaldinho elhagyták eddigi sikereik színhelyét. A portugál irányító a Chelsea együtteséhez távozott, míg R10 az AC Milan tagja lett. A harmadik távozásra ítéltetett labdarúgó, Samuel Eto’o viszont maradt: a kameruni beállt a sorba, teljes gőzerővel dolgozott, mintha semmi se történt volna. A nyár folyamán távozott még Edmilson, akinek nyilatkozatai az inkorrektség határát súrolták, aki megtörte a hallgatás örök törvényszerűségét: miszerint, az öltözőben történtekről nem beszélünk. 2008 nyarán érkezett a Klubhoz Dani Alves, a kiváló jobbhátvéd, tért vissza nevelőegyesületébe Gerard Piqué, ill. érkezett a védelembe az uruguayi Martin Cáceres. A középpálya megerősítése céljából jött a csapathoz a belorusz Alekszandr Hleb, ill. a mali középpályás Seydou Keita.
A következő két esztendő bebizonyította mindenki számára Laporta döntésének helyességét. A szurkolók kegyelmi állapotba kerültek az elkövetkező hónapokban, olyasminek lehettek tanúi, amiről a legtöbben még legmerészebb álmaikban sem gondolhattak. Erről a csodálatosan felejthetetlen időszakról már számtalan írás, visszaemlékezés keletkezett, itt a Blaugrana.hu-n is, így nem kívánom bővebben kifejteni, csupán a felsorolás szintjén emlékezzünk meg az elért eredményekről. Pep irányításával a Barça elhódította a spanyol bajnokságot (2009, 2010), a spanyol kupát (2009), a Bajnokok Ligáját (2009), a Spanyol Szuperkupát (2009), az Európai Szuperkupát (2009), a Klub-világbajnokság trófeáját (2009). Emellett az egyéni sikerekből is bőven jutott a csapat játékosainak. Victor Valdés kétszer is a Liga legjobb kapusának bizonyult (2009, 2010), Leo Messi elnyerte az Aranylabdát és a FIFA Év játékosa címet (2009), majd a 2009/10-es szezon Pichichi-díjasa és Aranycipőse lett, míg Pepet a 2008/09-es idény legjobb edzőjének választották. A csapat és játékosai a csúcsra értek, és sikeresen ott is maradtak.
Hatalmas erőfeszítésekbe telt a sportszakmai megújulás a Rijkaard-korszak utolsó évét követően, de a kitartó munkának, a töretlen bizalomnak köszönhetően, sikerült ezt is abszolválni. A 2009-es esztendő örökké emlékezetes marad a szurkolók, a pártoló tagok számára. A játékosok Pep vezetésével kivívták a sportszerető közönség szeretetét, mivel az eredményességhez nagyszerű játék, briliáns megoldások, lélegzetelállító mozdulatok párosultak. A Klub megmutatta, hogy az elanyagiasodott világban a saját nevelésű játékosokkal is a csúcsra lehet érni: igenis van létjogosultsága az utánpótlás magas szinten való nevelésének, hiszen ők jelentik a jövőt. A „La Masia” falain belül érlelődő, tanuló, fejlődő játékosok nemcsak a labdarúgás alapjait, ismereteit sajátítják el, hanem magukba szívják a Klub érzelemvilágát, a katalánizmus életérzését, így amikor a felnőtt csapatba kerülnek, érzik: itt többről van szó, mint egy átlagos Klubról. Az FC Barcelona „több, mint egy Klub”, amint azt Carreras elnök négy évtizeddel ezelőtt elmondta. A mára jelmondattá nemesült gondolatok jegyében működött hét esztendőn keresztül Joan Laporta is, a játékosok, edzők is, mert jól tudták: nekik küldetésük van. Ők nem csak egy Klubot, hanem egy egész nemzetet képviselnek. Úgy kell dolgozniuk, hogy munkásságukra, eredményeikre mindannyian büszkék lehessünk.
Josep Guardiola kinevezése kiváló húzásnak bizonyult. A katalán tréner tökéletesen érzi a Klub elvárásait, a szurkolók kívánságait, szinte együtt lélegzik a csapattal, a szurkolókkal és a szimpatizánsokkal. Többek között ebben is rejlik Laporta nagysága: nem csak mert nagyot álmodni, hanem annak megvalósításában tevékenyen részt vett, ill. a döntései mellett a normális kereteken belül ki is tartott. Így járt el Frankkel kapcsolatban is, majd amikor tőle el kellett köszönni, Pep esetében is. Hitt döntése helyességében, és az idő a Presidentét igazolta. Guardiolával a csapat nemcsak emlékezetes mérkőzéseket vívott, hanem a végső sikerekig is elvezette a katalán óriást. Számtalan parádés találkozó juthat az ember eszébe az elmúlt két esztendőből. Elég felemlíteni a 2009 tavaszi madridi „klasszikust”, ahol álomszerű játékkal vertük a Madrid csapatát; vagy a Copa del Rey fináléját, ahol 0-1-es hátrányból felállva, magabiztosan győztük le a Bilbao gárdáját. Örökké emlékezetes marad az Atlético Madrid ellen megkomponált 6-1-es győzelem (2008/09-es idény, 6. forduló), vagy a Valencia elleni 4-0, amelyen Henry mesterhármasa maradhatott meg a szurkoló emlékezetében. Ki nem emlékezne „Don” Andrés 91. percben elért Stamford Bridge-i találatára, mely az Elisiumot jelentette a számunkra, amikor szinte mindenki lemondott már a továbbjutás öröméről, amikor sokan letargiába zuhanva néztük a televíziók képernyőjét.
És akkor jött ez a fuentealbillai srác, és a mennybe repített minket, és neki köszönhetően megjelenhettünk az ókor és a reneszánsz fővárosában, Rómában, hogy történelmet írhassunk. Aztán ott volt a Klub-VB döntője, ahol megint csak próbára lett téve a Barça-szurkolók idegrendszere, ahol megint csak a reménybe vetett hitünk lett próbára téve. Amikor már minden veszni látszott, eljött „Don” Pedro, és mint pár hónappal korábban Iniesta, felemelt bennünket a letargiából, és újabb trófeához segítette Csapatát. Majd következett az utolsó bajnoki szezon Laporta elnökletével, ami soha nem látott izgalmakat, kiélezett küzdelmeket hozott a Blaugrana és a Real Madrid között. A katalánok rekordot jelentő pontszámmal (99 egység) védték meg bajnoki elsőségüket a 96 pontot szerző Real előtt. A két csapat között a két „El clásíco” döntött: hazai pályán 1-0, idegenben 2-0 arányban győzött a Barcelona. Érdekesség, hogy Pep edzőként mind a négy „klasszikusát” megnyerte. A Laporta-érában lejátszott „klasszikusokon” a Barça hét győzelmet aratott, kétszer végzett döntetlenre, míg öt alkalommal a Real győzött; az összesített gólarány: 27-20. Ezen összecsapások közül kétséget kizáróan a legemlékezetesebb a 2005 őszi 3-0-s és 2009 tavaszi 6-2-s győzelem a Bernabéu-stadionban.
A Klub jótékonysági politikája
A katalán klub mindig is nagy hangsúlyt fektetett a jótékonysági feladataira, amelyek nagyban hozzájárultak a társadalmi elfogadottsághoz, és követendő például szolgálhatnak a világ sportegyesületei számára. A Blaugrana a hírnevét, bevételeinek egy részét nemes célokra használja fel, amellyel segítséget nyújthat a nélkülözésben élőknek, a különböző betegségekkel küszködő embereknek, hitet adhat a harmadik világban élő embertársaiknak. Mindez az elmúlt években hatványozottan igaz volt a Klubra, amiben Laporta döntő fontosságú szerepet játszott. A nehezebb körülmények között élők segítése nem maradt meg a tartomány határain belül, hanem világméretűvé vált. Rendszeresen olvashattunk beszámolókat arról, hogy a Barça játékosai jószolgálati látogatásokat tettek Barcelona kórházaiban, rendszeresen megfordultak a gyermekosztályokon, hogy a kórház falai között élő csöppségeknek reményt adjanak, jókedvre derítsék, és egy örök életre szóló emlékkel ajándékozzák meg őket.
Azonban nemcsak klubszinten lehet kiemelni a jószolgálati tevékenységet, hanem egyes játékosok is élen járnak ebben a nemes feladatban. Emlékezhetünk Ronaldin
ho „focisulijára”, melyet Brazíliában nyitott, ahol nemcsak a futball alapjait sajátították el a gyerekeke, hanem oktató-nevelő munkában is részesültek. Ilyen eset volt, amikor Leo Messi a meze alatt viselt pólón hívta fel a figyelmet az „X-szindróma” tünetegyüttesében szenvedő betegek súlyos helyzetére. Nem szabad elmennünk szó nélkül Samuel Eto’o alapítványa mellett sem, amellyel a kameruni szegénységben élő gyermekek életkörülményeinek javítását próbálja elérni.
Ennél jóval jelentősebb a Klub által végzett jótékonysági tevékenység, amely a világon szinte páratlan magasságokba emelte ezt a fajta politikát. Persze, minden klub igyekszik jószolgálati tevékenységet folytatni, de ezen a téren a katalán óriás kiemelkedő szerepet játszik évek óta. Az előzőekben már kitértünk az UNICEF-fel 2006. szeptemberben kötött megállapodásra, amelynek keretében az FC Barcelona éves szinten 1,5 millió eurót utal át a nemzetközi gyermekvédelmi szervezet számlájára, cserébe a sporttrikón reklámozza azt. Ez a lépés a jelenlegi sportvilágban példanélküli, és megsüvegelendő politika. A megegyezés keretében játszott a csapat 2007. június 20-án barátságos mérkőzést a Dél-afrikai Köztársaságban a Mamelodi Sundows gárdája ellen. Az 50 ezer néző előtt lezajlott mérkőzést a pretoriai Loftus-stadionban rendezték meg. A mérkőzés célja az UNICEF népszerűsítése mellett, az AIDS elleni küzdelemre és annak megelőzésére való figyelemfelhívás volt. Az afrikai népbetegségnek számító, és az egyik leggyakoribb halálokra való fókuszálás egyike azon feladatoknak, amelyeket rendszeresen meg kell tenni. A mérkőzésen a csapat teljes kerettel vett részt, s végül 2-1 arányban győzedelmeskedett (a gólokat Santi Ezquerro és Marc Crosas szerezték). A mérkőzést megelőzően a csapat tagjai látogatást tettek a nagy afrikai államférfi, az apartheid rendszerének egyik áldozata, Nelson Mandela otthonában.
Fontos mérföldköve volt a Laporta-elnökségnek a Camp Nou-ban 2005. november 28-án megrendezett Palesztina – Izrael barátságos mérkőzésnek, melyet a Simon Peresz Alapítvány keretében, szervezésében játszottak le. A meccs mottója: „Partido por la Paz” – „Mérkőzés a béke jegyében” volt, és a két nép közötti megbékélés fontosságára próbálta meg felhívni a figyelmet. A mérkőzéssel azt próbálták üzenni a térség nemzeteinek, a világnak, hogy a béke útja fontosabb, mint a fegyverek szava. A cél nemes, a megvalósítás még várat magára, de más kiút nincsen. Az izraeli államfő által létrehozott alapítvány égisze alatt megrendezett mérkőzés békében, kölcsönös tiszteletben zajlott le, még akkor is, ha a Klub nem kevés kockázatot vállalt ennek a kezdeményezésnek a befogadásával.
Eltelt hét év. Szemtanúi lehettünk hét bő esztendőnek, amikor szeretett csapatunk felejthetetlen élményekkel ajándékozott meg minket. Ebben tevékeny szerepet játszott Joan Laporta, akinek vezetésével helyreállították a Klub renoméját, sikeresen konszolidálták a pénzügyeket, megtartották a hagyományok tiszteletét, sportszakmai sikerekkel gazdagították a Blaugrana vitrinjét és nemzetközi hírnevét. A Klub minden szinten prosperáló egészet alkot, amely példaképp szolgálhat a vezető klubok mindegyike számára. Sikeresen ötvözte a jelenkor kihívásait a múlt hagyományaival, mindvégig szem előtt tartva Carreras elnök intelmeit. Nagy hangsúlyt fektetve a jótékonykodásra, jelentős társadalmi ügyek felkarolására, a gyermekek helyzetére a világban, és a békére, mint egyetemes értékekre. Mindezeket figyelembe véve, mondhatjuk: Senor Laporta elnöksége sikeres, eredményes volt, és pozitív összképpel távozhat a Klub éléről, átadva helyét egykori harcostársának, Alexandre Rosell i Feliunak.
Grácias, Joan!