A tehetséget nem koronázták sikerek - Messiásra várva


A Blaugrana történelmének kerekét az elmúlt részben az 1961-es – vereséggel zárult – BEK – döntővel zártuk. Ez az esztendő nemcsak egy idényt, hanem egy sikeres korszakot is lezárt: az ’50-es évek bajnoki címekkel, különböző kupákkal, trófeákkal szegélyezett útját, felváltja az eredményekben látható sivárság, egyhangúság, szürkeség évtizede.Az alábbi részben arra keressük a választ, hogy oly sok tehetséges játékos, kiváló szakember, Barçáért tenni akaró szakember, miért nem tudott kiemelkedő csapatot formálni, alkotni? Az akarat megvolt – a sikerek elmaradtak.

 

 

A Blaugrana történelmének kerekét az elmúlt részben az 1961-es – vereséggel zárult – BEK – döntővel zártuk. Ez az esztendő nemcsak egy idényt, hanem egy sikeres korszakot is lezárt: az ’50-es évek bajnoki címekkel, különböző kupákkal, trófeákkal szegélyezett útját, felváltja az eredményekben látható sivárság, egyhangúság, szürkeség évtizede. Az alábbi részben arra keressük a választ, hogy oly sok tehetséges játékos, kiváló szakember, Barçáért tenni akaró szakember, miért nem tudott kiemelkedő csapatot formálni, alkotni? Az akarat megvolt – a sikerek elmaradtak.

 

Edzőjárás Barcelonában



Amikor a Barcelona 1960-as éveinek történelmét vesszük górcső alá, az emberek szemébe egy nagyon érdekes, és a Klubnál korábban nem megszokott dologra lehetünk figyelmesek. A Helenio Herrera padról történő felállításától és Rinus Michels kinevezéséig eltelt tizenegy esztendőben összesen 12 (!) szakember ült a katalán óriás kispadján. Hihetetlennek tűnő adat, de igaz. És amikor sorra vesszük a neveket, rá kell jönnünk: korszakos zsenik, játékosként a csillagokig jutó emberek „égtek meg” a padon. Ebből sok mindenre következtethetünk. Egyrészt arra, hogy a klubvezetés nem volt kellő türelemmel a kiválasztott tréner személye iránt, másrészt az edző személye váltott ki ellenérzéseket a padon, vagy a „jó játékosból nem biztos, hogy jó edző is lesz” törvényszerűsége elevenedett meg. Azonban kereshetjük az eredménytelenség kiváltó okát a játékoskeret középszerűségében, a kiugró zsenik hiányában, a rossz „csillagzatban” is. Tény, hogy a hatvanas esztendők próbálkozásait ritkán kísérte siker, melyek közül a legfájóbb a bajnokságban produkált ínséges évek gyors egymásutánja volt a legfájóbb. Spanyol vagy nemzetközi kupagyőzelmeknek örülhettek a Nou Camp nézői, ezek azonban nem oltották el a bajnoki sikerek elmaradása okozta égő tüzet.

 

Josep Gonzalvo II


Az alábbi táblázatban a tárgyalt időszak edzőit és azok eredményességi mutatóit értékelhetik a kedves Olvasók:


Edzők neve             Megbízatásuk      M    GY    D    V    Index (%)

Enríc Rabassa         1960 tavasz                    

Ljubisa Broçiç          1960-61             16     8      4     4        50

Enrique Orizaola      1961 tavasz      14     5      2      7       35,71

Lluis Miró                  1961 ősz            13     7      1      5       53,85

Kubala László          1961-62             32    17     7      8       53,13

Josep Gonzalvo II    1962-63             15     5       5     5       33,33

César Rodríguez     1963-64             35     21     4    10      60

Vicenç Sasot            1964-65              25    12     4      9      48

Roque Olsen            1965-67             60    36      8    16      60

Salvador Artigas       1967-69             65    30     21   14     46,15

Josep Seguer           1969 ősz           10      3       2     5      30

Vic Buckingham       1969-71             45    27     10    8      60

A táblázat adatai önmagukért beszélnek, igazán sok magyarázni való nincs benne. Az edzőknek kevés idő volt adva az elképzeléseik kifejezésére, megvalósítására. Egy-két rosszabb eredmény, vagy egy „klasszikuson” elszenvedett vereség, és máris fel kellett állniuk a Barça padjáról. Mielőtt azonban nagyon pálcát törnénk akár a vezetők, akár a szurkolók feje felett, egy tényt ne hagyjunk figyelmen kívül. Az elmúlt bő másfél évtizedben (1944-61 között) számtalan sikernek voltak szemtanúi, amikor a korszakos zsenik alkotta csapat futószalagon szállította a sikereket. Nem múlt el úgy esztendő, hogy valamilyen trófea ne került volna a Klub vitrinjébe, volt, hogy több is. A szurkolókat tehát Kubaláék elkényeztették, akik ehhez voltak úgymond hozzászokva. Nem pedig ahhoz, hogy a csapat a szezon közepére elveszti minden reményét a bajnoki címre, a hazai kupából a második körben búcsúzik, és a Real Madrid hazai szárnyalását esélyük sincsen megállítani. A ’60-as évek tíz bajnoki címéből nyolcat a „királyi gárda” nyert el, amit nemzetközi sikerek tettek teljessé. Ezt pedig Katalónia gránátvörös-kék felén nem vették jó néven. Ennek fényében ítéljük meg az évtized eredménytelenségét, de legalábbis vegyük figyelembe, amikor rosszalló megjegyzéseket fűzünk az évtizedes sikertelenséghez.


Tény, hogy ebben a viszonylagos eredménynélküliségben az edzők tevékenysége is visszatükröződik. Egy csapat erejét, eredményeit nemcsak a játékosok, hanem az edzői taktika, az edzői munka is eredendően befolyásolja. A korszak edzői pedig, legyenek katalánok, vagy külföldről érkezettek, nem tudták átlépni saját árnyékukat, képtelenek voltak megfelelni a szurkolók által támasztott magas szintű elvárásoknak. A Klub vezetői székében pedig az állandóság volt a jellemző: 1961-től 1967-ig Enric Llaudet, majd két éven keresztül Nárcís de Carreras elnökölt a klub élén. Őket követte Agustí Montal i Costa, akinek nevéhez majd a sikerek helyreállítása fog fűződni; ez azonban a következő rész egyik témája lesz.

A klubvezetés edzőpolitikáját figyelembe véve egy másik érdekes tényre lehetünk figyelmesek. Llaudet és a vezetés új irányt kívánt szabni a Klub belső működésének, ami az edzők személyének a kiválasztásában is fontos szerepet játszott. Ezt a „politikát” úgy lehetne legjobban megfogalmazni, hogy „vissza a kályhához”; visszatérés az alapokhoz. Mit értek ez alatt? AZ FC Barcelona egy katalán szellemiségeken nyugvó Klub, amely egy népet képvisel. Azonban az elmúlt évtizedben ettől a köteléktől némiképp elszakadt az egyesület, amikor sorra külföldi edzőket „importáltak” a kispadra. Az olvasó-szurkoló erre mondhatja, hogy „honnan veszem én ezt”? Meg kell nézni az évtized csapatainak kereteit, az igazoláspolitikát, az érkezett játékosok nemzetiségét, és az elnökök programjait. 1967-ben, mikor elnökválasztásra került sor, a kampányban Carreras ezt szajkózta, ennek farvizén jutott el az elnöki székbe. Mi sem példázza ezt jobban, mint kampányának jelszava, amely azóta a Klub jelmondatává nemesedett: „Més que un club! A Klub nem egy egyszerű egyesület, hanem Katalónia zászlóshajója, amely a nemzetet képviseli a világ és Spanyolország futballjában. És ez mutatkozik meg az edzők személyében is: Lluis Miró, Kubala, Gonzalvo II, César, Sasot, Artigas és Seguer; mindannyian katalán származású, vagy a katalán klubbal szoros kapcsolatban álló személyiségek.  Közülük Kubala ugyan magyar, de a Klub legendájává emelkedett játékosként, így nyugodtan tekinthetjük „katalánnak”. Sasot ugyan nem Katalóniában született, de korán Barcelonába került, edzősködése során csupán katalán csapatok padján tűnt fel, ill. volt a katalán válogatott „kapitánya” is, így ő sem „lóg ki” a sorból. Sajnos azonban, a katalán kötődésű trénerek nem tudtak sikeresek lenni a padon: nagy részük játékosként maradandót alkotott, trénerként azonban elbukott.

 

Változások a játékoskeretben – a katalánok előtérbe kerülnek



Amint azt az előző fejezetben már kifejtettem az edzőkkel kapcsolatban, hasonló elvek érvényesültek a Blaugrana játékos-politikájában is. A vezetők mindent elkövettek a szellemiség megérzése érdekében, és szinte teljes erejükkel a saját nevelésű, ill. katalán nemzetiségű játékosok irányába fordultak. Ha végigtekintünk az eredményeken, mondhatjuk: nem vált be igazán ez a stratégia, a sikerek elmaradtak, bármennyire is igyekeztek a játékosok, edzők és vezetők. Nem állítható ugyanakkor, hogy a kettő között – keret és eredményesség – kizárólagos ok-okozati összefüggés lenne, de hogy hatással volt egyik a másikra, az egyértelmű. Az „alapanyag” sok mindent meghatároz – persze, vannak egyéb tényezők is.


Ugyanakkor teljességgel érthető volt a visszaesés a játékerő esetében is. Mint az eredményekben, úgy játékerőben is törvényszerű a visszaesés egy-egy kiemelkedő korszakot követően. Márpedig a Barça ezt megelőző másfél évtizedét sikerek sorozata jellemezte. A vesztes BEK – döntőt követő évekből nemcsak a „zseni” hiányzott, hanem az extra tudású gólvágók is. Az ’50-es évek végének sikerkovácsai közül még egy szezont a Klubnál töltött el a brazil Evaristo, azonban ezt követően nem nagyon akadt méltó utánpótlása. Kocsis még az évtized közepéig játszott, de ő már túl volt pályafutása csúcsán, emellett pedig sérülések is gyötörték. Evaristo távozása után pedig a csatársorban jelentős űr keletkezett: akadt egy-két átlagnál jobb teljesítmény, de Luis Suárez, Basora, Moreno, Kubala, Evaristo magasságába senki sem emelkedett. Az 1960-as években, ha a vérbeli gólvágók során végigtekintünk, egyetlen igazi csatáregyéniséggel találkozhatunk. Ő nem más, mint a paraguayi Cayetano Ré, aki 1964/65-ös idényben gólkirály tudott lenni. Rajta kívül nem akadt példa olyanra, hogy egy Barça – játékos egy szezonban 20 gól fölé kerüljön a bajnoki meccseket tekintve! Azt gondolom, ez elég mély kritikája a korszak Barçájának, és kellő mértékben megmagyarázza az eredménytelenséget.


A tárgyalt időszakban meglehetősen nagy volt a fluktuáció aránya is: kevés játékos jelentette az állandóságot, akiknek döntő hányada – ráadásul – hátvéd és középpályás volt. A kapus Sadurni, a védő Foncho, Olivella, Eladio, Antoni Torres, a középpályás Julio C. Benítez, „Chus” Pereda, Zaballa, Zaldúa és Rifé II voltak az 1960-as évek meghatározó játékosai. Jól látható, hogy csatárral nem is találkozunk a névsorban, ami ugyancsak egyik oka volt a sikertelenségnek. Úgy nehezen lehet sikeres egy csapat, ha minden idényben más és más csatársort kell „kiszolgálnia”, helyzetbe hoznia. Az eredményesség elsődleges letéteményesei a csatárok: ha őket évről-évre cseréljük, nem tudnak „felnőni” a feladathoz. Egy csatárnak nagyobb bizalomra van szüksége, mint mondjuk egy védőnek: jöhet egy rossz széria, vagy bármi, ami az önbizalmát rombolja. Ettől még nem gyenge, csupán nincs meg az a „plusz”, ami a góllövéshez esetenként szükségeltetik. Mivel pedig az edzők évente, esetenként év közben is, cserélődtek, így sorozatban jöttek az új taktikai elképzelések, amihez nem tudott mindenki megfelelően alkalmazkodni.

 


Az eddig elmondottak alapján is látható, hogy a sikertelenség egyik legfőbb előidézője az állandóság teljes hiánya volt. Mindig, minden változásban volt, s ez nem tett jót a csapategységnek sem. Mire a játékosok megszokták volna egymást, arra újak érkeztek a Klubhoz, ez pedig soha nem jelentett jót. Viszont, ha a dolgok, történések mögötti okokra tekintünk, egy dologgal tisztában kell lennünk. Mondhatni, a Barcelona vezérkara kényszerhelyzetben – is - volt, amikor ezt a politikát folytatta. 1957-ben megnyitotta kapuit a Nou Camp. Ez önmagában nagyon örvendetes tény, viszont ez egyben jelentős anyagi terheket is rótt a Klubra, még a ’60-as évek első felében is. Mint az előző korszakot bemutató írásunkból kiderült: a költségek jóval meghaladták az előre eltervezett keretet, így jelentős kölcsönöket kellett felvennie a Klubnak a várostól, bankoktól, amit aztán vissza kellett fizetni. A törlesztések pedig behatárolták a Barcelona anyagi lehetőségeit. Szóval, amikor sajnálkozunk a sikertelenségen, a magasabb szintet képviselő igazolások elmaradásán, akkor ezt a nagyon fontos tényezőt ne tévesszük szem elől!


A játékoskeret meghatározó láncszemei – Pereda, Fusté, Zaldúa, Gallego, Rifé II, Eladio és Antoni Torres – mind eljutottak a spanyol válogatottságig, eredményesek is tudtak ott lenni, gondoljunk csak az 1964-es Európa-bajnokságra. Ennek a csapatnak Josep María Fusté, „Chus” Pereda és Ferrán Olivella voltak a tagjai; Olivella egyben a csapatkapitánya is. A ’60-as évek közepére azonban a korábbi „sztárok” mindegyike visszavonult a játéktól (Olivella, Kocsis, Torres, Segarra), s helyüket nem vették át újabbak. Az idegenlégiósok közül is csupán Ré, ill. egy-két pillanatig a brazil Mendonça vagy a perui Seminario tudta pótolni őket, de hosszú ideig képtelenek voltak kiemelkedőt nyújtani. Ezek alapján igaz a mondás, hogy a Barça számára a sikereket a „pluszt” adó külföldi játékosok biztosítják. Botorságnak tűnhet ez a megfogalmazás, de ha az eredményekre tekintünk, valljuk be őszintén: van igazságalapja a megjegyzésnek.


Épp ezért a tárgyalt időszakban a hazai pontvadászat megnyerésére csupán egyetlen idényben nyílt komoly lehetőség, 1970/71-ben. Ezen kívül az eredmények elmaradtak, a várakozásokat nem sikerült győzelemmé realizálni. Némi babér csupán a hazai, ill. nemzetközi kupákban termett az együttesnek.

 

Vergődés a bajnokságban



Az 1960-as évtized spanyol bajnoki versengéseit az egyszínűség, a változatlanság jellemezte. A korszakos zsenik sokaságát felvonultató Real Madridot képtelenség volt a Primera Divisiónban megállítani: nyolc alkalommal nyerték el a bajnoki címet. A Pirri, Manuel Sanchís, Puskás, Gento, Zoco, Amancio Amaro, Araquistáin fémjelezte, és a Miguel Muñoz edzette „királyiak” egyeduralkodók voltak a hazai környezetben.  Csupán az Atlético Madridnak (1966/67-ben, Doménec Balmanyával a padon, és 1969/70-ben) sikerült két alkalommal „belerondítania” a Real egyeduralmába.


A Blaugrana számára még ennyi babér sem termett. Hiába indultak neki minden idény elején, hogy „most majd megmutatjuk”, minden alkalommal csúfos kudarccal végződött a kísérlet. A csapat nem tudott egyenletes, jó teljesítményt nyújtani. Voltak kiemelkedő periódusai az évtizednek, amikor úgy tűnt, hogy sikerül végre feledtetni a kudarcokat, de a végére maradt a keserű valóság: „megint nem sikerült”. A sikerek elmaradásakor pedig már a kor „attitűdjeit”, politikai helyzetét sem hívhatjuk támasztékul: a diktatúra eresztékei meglazultak, szorítása szinte alig volt érzékelhető. Magának Francónak sem állt már érdekében, ráadásul ehhez már „gyenge” is volt. A rendszer a végét járta, ahol az FC Barcelona sikereit senki és semmi nem akadályozta ezen a téren. A „chamartíni botrány” szellemisége már nyomokban sem volt felfedezhető.


Az 1961-től ’71-ig terjedő időben az együttes öt alkalommal végzett a második helyen, kétszer volt bronzérmes, egy alkalommal a negyedik helyet sikerült megszereznie, kétszer pedig a gyengének mondható hatodik helyet. Ha szigorúak akarnánk lenni, azt mondhatnánk: a katalán óriás az évtized egyes periódusaiban erős középcsapat képét mutatta. A negyedik és hatodik helyek esetében ez feltétlenül igaz állításnak mondható. Voltak olyan szezonjai a Barçának, amikor a bajnoki mérkőzések felét sem sikerült megnyerniük – ez pedig eléggé vérszegény mutatónak tekinthető. Ezek a tényezők vezettek el a gyakori edzőváltásokhoz, a taktikai bizonytalanságokhoz: egy idényen belül volt, hogy két- háromféle rendszert is el kellett, hogy sajátítsanak a játékosok. Ilyen miliőben pedig eredményességet várni dőreség lett volna. Eredményesség és állandóság kéz a kézben járnak egymással: a hatvanas évek Barcelonájánál egyik sem volt meg, még külön-külön is ritkán, csak pillanatokig. Így a szurkolók elégedetlenek, türelmetlenek voltak, sokszor előkerültek a fehér zsebkendők. Sem a miliő, sem a körülmények, sem a szakmai feltételek nem voltak adottak a huzamos időn át tartó sikeres szereplésnek. A képen látható Paco Gallego karizmája is kevés volt ehhez.

 

Az FC Barcelona szereplése 1961-1971 között a Ligában:

Idény       Helyezés    Fordulók    Győzelem    Döntetlen    Vereség    Gólarány    Pont
1961/62        2.               30                 18                  4                   8              81-46        40
1962/63        6.               30                 11                  9                  10             45-36        31
1963/64        2.               30                 19                  4                    7             74-38        42
1964/65        6.               30                 14                  4                  12             59-41        32
1965/66        3.               30                 16                  6                    8              51-27       38
1966/67        2.               30                 20                  2                    8              58-29       42
1967/68        2.               30                 15                  9                    6              48-39       39
1968/69        3.               30                 13                 10                   7              40-18       36
1969/70        4.               30                 13                  9                    8              40-31       35
1970/71        2.                30                19                   5                   6              50-22       43

 

A bajnoki helyezéseket összesítő kis táblázatból minden sok minden kiolvasható. Nem lehet csodálkozni a katalán klub szurkolóinak elégedetlenkedésén, hatodik helyen, gólképtelenség, gyenge védekezés – nem ezekhez voltak szokva a Nou Campban. Az is jól kivehető a számokból, hogy a csatársor, ill. a védelem nem tudott egyszerre, egyenletes teljesítményt nyújtani. Ha összeállt a hátsó alakzat, akkor a csatársor volt „indiszponált”, amikor beindult a gólgyártás, akkor pedig hátul volt nagyon sok a bizonytalanság. Márpedig a huzamosabb sikerekhez a kettőnek együtt kell magas szinten „muzsikálnia”, ha nincs meg a belső egyensúly a csapatrészek között, az eredmények elmaradnak. Sajnos, ez történt a Barça esetében ebben az évtizedben.

 

La Liga, 1967/68-as idény: Córdoba - FC Barcelona 0-1 (gól: Luis Pujol)


A bajnoki cím megszerzésére a legnagyobb esély a tárgyalt időszak utolsó évében volt. A bajnoki évad egészében a Valencia CF és az FC Barcelona fej-fej mellett haladt egymással. A két csapat ádáz küzdelmet vívott azért, hogy a Liga élén tudjon végezni. Egyik csapat sem tudott elszakadni a másiktól, így a 30. fordulóig nyílt volt a bajnokság. Végül a két csapat között pontegyenlőség alakult ki: 43-43 ponttal végeztek, s az egymás elleni eredmény döntött – a Valencia javára. Ugyanis a Valencia 2-0 arányban győzni tudott a Nou Campban, míg a Mestallában 1-1-re végeztek a felek; így összesítésben a Valencia örülhetett a bajnoki címnek. Vic Buckingham fiainak meg kellett elégedniük a bajnoki ezüstéremnek. A Barça a Spanyol Kupa – döntőjében vigasztalódhatott az idény végén, amikor a friss bajnokot egy fordulatos, magas szintű mérkőzésen, hosszabbítás után 4-3 arányban legyőzte!


Mindent összevetve: a Barça a bajnokságokat tekintve egy elég hosszú sikertelen időszakot tudott felmutatni, hiszen 14 esztendőn keresztül La Liga – elsőség híján maradtak a szurkolók és a játékosok. Edzők, játékosok jöttek és mentek, de az eredmények, sikerek elmaradtak. Ezt fogja megelégelni majd az évtized végén hivatalba lépő új elnök, Agustí Montal i Costa, aki a tettek mezejére lépve mélyreható reformokat hajt végre.

 

Vigasztalódás a kupákban



A bajnokságokban ugyan nem, de a kupákban azért sikerült eredményeket, sikereket elérnie a katalán óriásnak. Mind a hazai, mind az európai kupákban volt sikerélménye a csapatnak, amik némi gyógyírt jelentettek a bajnoki kudarcokra. Nézzük először, miképp szerepelt a gránátvörös-kék alakulat a Copa Generalísimo küzdelmeiben.


Ebben az időszakban a Barça három alkalommal jutott el a spanyol kupa fináléjába, és mindhárom alkalommal győzedelmeskedni tudott. 1963, 1968, 1971 – a három kupagyőzelem éve, három sikeres szereplés. A Barcelonánál mindig is fontos volt a hazai kupasorozatban való jó szereplés, ami ezekben az ínséges időkben még külön jelentőséggel is bírt.


Az első győzelem alkalmával meglehetősen nehéz úton, mondhatni gyötrelmek árán jutottunk el a kupagyőzelem boldogító állapotára. A legjobb 16 közé jutásért a Real Murciát vertük könnyedén, majd jött a nyolcaddöntőben az Elche gárdája, ahol mindent eldöntő harmadik mérkőzésen sikerült csak rajtuk átjutnunk. A negyeddöntőt a Valladolid ellenében már könnyebben abszolváltuk, hogy az elődöntőben igen csak megszenvedjünk a Valencia ellen. Itt is csupán a harmadik meccs, és a valenciai Roberto öngólja hozta meg a továbbjutást a Barça javára. A döntőben aztán a Real Zaragoza nem okozott különösebb nehézséget a katalán óriásnak: Pereda, Kocsis és José Antonio Zaldúa góljaival 3-1-re legyőztük az aragóniai „főváros” csapatát. A korábbi zseniális hátvéd, Josep Gonzalvo II ült ekkor a katalánok padján.


A következő döntős szereplésre az 1967/68-as idényben került sor. Ez egy jóval könnyebb sorozat volt, mint az 1962/63-as, itt csupán a döntő volt izgalmas. A döntőig vezető úton a Sporting Gijón, a Real Sociedad, a Bilbao és az Atlético Madrid sem okozott különösebb nehézséget; Mendonça, Zaldúa és „Txus” Pereda vezérletével eljutottak a madridi fináléig, ahol a Real Madrid volt az ellenfél. A Sadurni - Torres, Gallego, Eladio, Zabalza, Fusté, Rifé II, Zaldúa, Mendonça, Pereda, Rexach összeállítású csapat egy nagyon küzdelmes, kevés szépséget, és helyzetet hozó találkozón 1-0 arányban legyőzte az ősi riválist. A finálé egyetlen, mindent eldöntő találatát Fernando Zunzunegui szerezte: a madridiak galíciai származású védője, szerencsétlenségére, saját kapujába talált be.

 

 

 

Az 1970/71-es kiírásban a Villarreal, a Bilbao, a Deportivo La Coruna és az Atlético Madrid „testén” keresztül vezetett el az út a döntőbe. Abba a döntőbe, ahol a friss bajnok, Valencia várt a katalán óriásra. A Barça játékosai, szurkolói nagy izgalomban várták a döntőt, amelyen mindenképpen revánsot szerettek volna venni a bajnokságban elszenvedett keserű kudarcért. Az 1971. július 4-én lezajlott döntő minden idők egyik legfordulatosabb, legizgalmasabb fináléja volt. A Reina – Rifé II, Gallego, Eladio, Torres, Costas, Rexach, Marcial (Fusté 30'), Duenas (Alfonseda 60'), Zabalza, Asensi összeállításban játszó Barcelona, hosszabbításba torkolló döntőt vívott a bajnokkal, és 4-3 arányban diadalmaskodott felette! A Valencia csapata már 2-0 arányban vezetett, innen egyenlítettek a katalánok 2-2-re, ami egyben a rendes játékidő végi eredményt is jelentette. A hosszabbításban aztán a Barça szerzett vezetést Pedro María Zabalza második góljának köszönhetően, amit a fehérben játszó bajnokcsapat tagjai kiegyenlítettek Valdez góljával; a Valencia ekkor már csak tíz emberrel játszott, mert a katalánok második gólja után Claramuntot Saiz Elizondo játékvezető kiállította. A tíz emberrel küzdő Valencia nem bírta a katalánok nyomását, akik Ramón Alfonseda 112. percben elért találatának köszönhetően elhódították a kupáért járó serleget.




A spanyol kupa mellett az európai kupákban is rendszeresen elindult az FC Barcelona együttese. Elsősorban a Vásárvárosok Kupájában, míg kevesebb alkalommal a Kupagyőztesek Európa-kupájában mérettették meg magukat a katalánok. A VVK-t tekintik a későbbi UEFA–Kupa jogelődjének, s ezt az 1950-es évek második felében már kétszer is sikerült elhódítani. A ’60-as években is ebben sikerült inkább maradandót alkotni, nem pedig a KEK–ben.


A VVK–ban két alkalommal sikerült a döntőbe jutás, melyeken a mérleg: egy győzelem, és egy vereség. A közös mindkét döntőben, hogy mindannyiszor spanyol csapat volt a Barça ellenfele: 1962-ben a Valencia, 1966-ban pedig a Real Zaragoza. A Valencia ellenében alulmaradt a csapat, míg a Zaragozát, ha nehezen is, de sikerült legyőzni.


1961/62-ben az NSZK-beli Nyugat-Berlin, a jugoszláv Dinamo Zagreb együttesét győztük le, majd a negyeddöntőben következett az angol Sheffield Wednesday csapata, melyet 4-3-as összesítéssel ütöttünk el a továbbjutástól. Az elődöntőben következhetett egy másik jugoszláv gárda, a belgrádi Crvena Zvezda, akiket oda-vissza verve, 6-1-es gólkülönbséggel búcsúztattunk a további küzdelmektől. A sorozat legjobb Barça – játékosai Kocsis Sándor, Evaristo, Zaldúa és Pereda voltak: a brazil csatárzseni hat, Kocsis három találattal járultak hozzá a döntőbe jutáshoz. A Valencia elleni finálé azonban keserű csalódással ért véget: az első felvonáson a Mestallában 6-2-re kikaptunk, pedig 0-1-re és 1-2-re is a Barça vezetett; mindkét gólunkat Kocsis szerezte. Ebben a helyzetben a visszavágó csupán formalitásnak tűnt, s az is lett: még a becsületet jelentő győzelmet sem sikerült kicsikarni; csupán 1-1-es döntetlenre futotta a katalánok erejéből, akiknek gólját megint csak „Kocka” szerezte.


A következő idényekben is a VVK-ban indult a csapat, de nagyobb sikerek nem koronázták a próbálkozásaikat. Majd az 1965/6-os idényben a holland Utrecht, a belga RFC Antwerp, a nyugat-német Hannover és a spanyol Espanyol testén keresztül sikerült eljutni a fináléba, ahol az ugyancsak hispán Real Zaragoza várt a katalánokra. A döntő odavágójára a Nou Campban került sor, melyen a sípot a magyar Zsolt István fújta. A meccsen a Barça meglehetősen indiszponált volt, így nem csoda, hogy 1-0 arányú vereséget szenvedtek Roque Olsen fiai. Így a visszavágóra a Zaragoza készülhetett jobb előjelekkel, akiknek padján a Barça egykori sikertrénere, Ferdinand Daucík ült. A második meccsen aztán a katalánok magukra találtak: Luis Pujol már a 2. percben megszerezte a vezetést, amit a Real Zaragoza kiegyenlített, majd a vezetést is megszerezték az 50. minutumban. Ezáltal a katalánok meglehetősen nehéz helyzetbe kerültek, de Zaballa és Torres utolsó tíz percben esett két góljával, 3-2-re a maguk javára fordították a visszavágót. Az akkori szabályok értelmében következhetett a hosszabbítás, melynek 10. percében Pujol másodszor is eredményes volt, így Barcelonába került a trófea. Ezzel a Barça a sorozat legeredményesebb egyesületévé lépett elő, aminek köszönhetően 1971-ben jogot szerzett arra, hogy a VVK „szuperdöntőjében” megmérkőzzön az angol Leeds Uniteddel. Ezt annak alkalmából rendezték meg Barcelonában, hogy a VVK sorozatot felváltotta az UEFA-Kupa. A szeptember 22-én megrendezett döntőt Zsolt István vezette, aki ezzel a találkozóval búcsúzott el a nemzetközi játékvezetéstől. A döntő győztese pedig végleg magáénak tudhatta a VVK-serleget, betehette a Klub vitrinjébe. A Sadurni – Rifé II, Torres, Gallego, Eladio – Costas, Asensi (Fusté, 80.), Juan Carlos – Rexach, Duenas, Marcial összeállítású csapat végül 2-1 arányban diadalmaskodott angol ellenfele felett; a gólokat Teofilio Duenas szerezte az 51. és a 84. percben, ezzel az FC Barcelona vitrinjébe „helyezte” a trófeát.

 


A KEK-ben kétszer, az 1963/64-es és 1968/69-es szezonban indult a csapat. Az első próbálkozás mindössze a második fordulóig tartott, miután a jugoszláv Crvena Zvezda megálljt parancsolt a Vicenç Sasot edzette gránátvörös-kékeknek. A második nekifutás már sokkal eredményesebb volt, hiszen egészen a döntőig sikerült jutnia Salvador Artigas csapatának. Előbb a svájci Lugano, majd a norvég Lyn, végül az elődöntőben a nyugat-német 1. FC Köln együttesét sikerült kiütni a kupából. A bázeli döntőben a csehszlovák Slovan Bratislava következett. Előzetesen mindenki a katalán együttest tekintette a döntő egyértelmű esélyesének, akik a Sadurni – Franch (Pereda), Rifé II, Olivella, Eladio – Zabalza, Pellicer, Castro (Mendonça), Fusté – Zaldúa, Rexach összeállításban játszottak ezen az estén. A pozsonyi csapat azonban rácáfolt az előzetes várakozásokra, és 3-2 arányban legyőzte nagynevű ellenfelét. A katalánok góljait José Antonio Zaldúa (15.) és Carles Rexach (51.) szerezték.



A Barça - játékosok szerepe az 1964-es EB – győzelemben



A spanyol nemzeti tizenegy első kiemelkedő sikerét 1964-ben érte el, amikor a hazai pályán megrendezett Európa – bajnokság négyes döntője végén felért a kontinens csúcsára. A végső sikerig hosszú, rögös utat kellett megtennie a Selección Espanolának. Az előcsatározások 1962-ben kezdődtek, s oda-visszavágós alapon zajlottak.

 


A selejtezők során a román nemzeti tizeneggyel kerültek szembe a spanyolok. Hazai pályán 6-0-ra nyertek, a gólokon Guillot (7. 20. 70.), Veloso (9.), Collar (17.) és Macri (81./ öngól) osztoztak. A visszavágót ugyan 3-1-re a románok nyerték – a spanyolok gólját Veloso (65.) szerezte -, összesítésben azonban a déliek jutottak tovább.  A következő körben Észak-Írország legjobbjaival csapott össze a spanyol válogatott, mely meccsekre 1963 folyamán került sor. Az odavágón hazai pályán 1-1-es döntetlent értek el a hispánok; a góljukat Amancia Amaro szerezte (58.). A visszavágón Észak-Írországban sikerült nyerni 1-0 arányban: a továbbjutást jelentő találatot „Paco” Gento szerezte a 66. percben. A negyeddöntőben, melyre 1963 tavaszán került sor, Írország következett. Hazai pályán 5-1-re legyőzték a kelták „népét”: a gólokon Amancio Amaro (12. 29.), Fusté (15.) és Marcelino (33. 88.) osztoztak. A visszavágót is sikerült megnyerni, méghozzá 2-0-ra: ekkor Zaballa duplázott (25. 88.).


A négyes döntőt Madridban rendezték meg; a spanyolok ellenfele a magyar nemzeti tizenegy volt, melyet hosszabbítás után győztek le 2-1-re. A gólokat „Chus” Pereda (39.) és Amancio Amaro (115.) szerezték. A döntőt a Szovjetunió válogatottjával vívták 1964. június 24-én a Santiago Bernabéu-stadionban, és 2-1-es győzelemmel Európa csúcsára értek. A gólokon Jesús María 'Chus' Pereda Ruíz de Temino (6.), ill. Marcelino (84.) osztoztak. A végső győztes Furia Rojának Ferrán Olivella volt a csapatkapitánya, mellette Josep María Fusté, „Chus” Pereda szerepelt még Villalonga csapatában. A döntőt megelőző fordulókban még pályára lépett Pedro Zaballa is, míg a cserekapus posztján nevezték Salvador Sadurnit is, így ők is Európa-bajnoknak számítanak.

 


Egyéni díjazottak az 1960-as években


A spanyol labdarúgásban a játékosok között kétféle egyéni elismerést ítélnek oda. A Zamora-díjat az adott idény legjobb teljesítményt nyújtó kapusának, míg a Pichichi-díjat az egy szezon alatt legeredményesebb góllövőjének adják oda. Ebben a versengésben a Blaugrana játékosai is sikerrel vették fel a küzdelmet a többi játékossal: két-két Zamora-, ill. Pichichi-díjat szereztek.


A kapusok közül először a valenciai születésű José Manuel Pesudo Soler (1936. június 1. Almazora, Valencia) lett boldog tulajdonosa ennek a díjnak. Pesudo a Valencia utánpótlás-csapatában, a Mestallában nevelkedett, majd volt a felnőtt csapat kapusa is (1958-61, 63/0), mielőtt az FC Barcelona együtteséhez szerződött volna. A szakvezetés elsődleges feladata ekkor az volt, hogy a visszavonuló legendát, Ramallets-et pótolni tudja. Ebből a célból szerződtették a szépreményű valenciai nevelést. Pesudónak azonban nem volt könnyű dolga, mivel katalán konkurenciája is akadt, Sadurni személyében, ő azonban megállta a helyét, és első számú kapussá vált. Első és utolsó barcelonai idényében számítottak rá a csapat alapembereként: 20, ill. 22 bajnoki meccsen védett ebben a két idényben. Legjobb szezonja az 1965/66-os volt, amikor a 22 bajnokin mindössze 15 gólt kapott, amivel kiérdemelte a Zamora-díjat. Ezzel együtt ez volt az utolsó szezonja a katalánoknál, 1966 nyarán visszatért Valenciába.

 


Ekkor lépett elő elsőszámú portássá a saját nevelésű katalán tehetség, Salvador Sadurni Urpi, akit méltán tekinthetünk Ramallets méltó utódjának. Miután kiszorította vetélytársát, Pesudót a kapuból, hatalmas önbizalommal vetette bele magát a munkába. Sadurni (1941. április 3. L’Arbóc Panadés, Tarragona) szerencsés volt, a legendás elődtől tanulhatta el a kapusposzt fortélyait. Szorgalma, tehetsége pedig a legnagyobbak közé emelte. Első egyéni elismerését az 1968/69-es szezonban nyújtott kimagasló teljesítményéért kapta: a 30 bajnoki mérkőzésen mindössze 18 gólt kapott, azaz 0.6 kapott gól / meccs átlaggal kápráztatta el a Nou Camp közönségét. A Barça díjazott kapusai közül ilyen hatékonysággal senki sem védte kapuját. Sadurninak pedig nem ez volt az utolsó egyéni kitüntetése, a ’70-es években még két alkalommal is eljutott a Zamora-díjig (1973/74, 1974/75).


A gólszerzők közül is ketten érdemelték ki az egyéni elismerést. Először a Klub paraguayi származású gólvágója, Cayetano Ré lett a Liga legjobb gólvágója. Az Asunciónban született csatár hamar a figyelem középpontjába került hazájában: már 16 évesen paraguayi bajnok volt, 20 évesen részt vett válogatottja színeiben a világbajnokságon, és 1959-ben áttette székhelyét Spanyolországba. Az Elche együttesében lejátszott három idényt követően szerződtette a Blaugrana, amelynek színeiben 1962 és 1966 között szerepelt. Első három idényében megbízható, kiemelkedő teljesítményt nyújtott, az utolsó szezonban azonban súlyos sérülést szenvedett, ami visszavetette eredményes pályafutását. Kétszer is a csapat házi gólkirálya lett: 1963/64-ben 27/17-es mutatóval zárt, míg a következő szezonban 30 bajnokin 26 alkalommal zörgette meg az ellenfelek hálóját, ami meghozta számára a Pichichi-díjat.


Hasonlóan kiemelkedő teljesítményt nyújtott az 1970/71-es idényben a Klub legendája, Carles Rexach Cerdá is, aki 1947. január 13-án született Barcelonában. Az életét a gránátvörös-kékeknél leélő „Charly” ebben az idényben nyújtotta legjobb egyéni teljesítményét, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben jobbszélsőként számítottak rá a trénerek. Ezen a poszton is kimagaslót nyújtott, termelte a gólokat, amivel hozzásegítette csapatát a győzelmekhez. Az 1970/71-es szezonban 29 bajnokin lépett pályára, és 17 gólt ért el; ennek köszönhetően a Bilbao játékosával, José Eulogio Gáretével holtversenyben spanyol gólkirály lett.



A Gamper Kupa megálmodója: Enríc Llaudet



Miró – Sans távozása után átmenetileg Jaume Fuset lett az FC Barcelona elnöke, 1961. február és június eleje között, amíg ki meg nem tartották az új választásokat. A sociók választása Enríc Llaudet személyére esett, aki már eddig is részt vett Junta Directíva munkájában.


Enríc Llaudet Ponsa 1916. szeptember 25-én született Barcelonában, és itt is hunyt el 2003. augusztus 15-én. Llaudet ősi katalán család sarja volt, akinek szülei a textiliparban játszottak kiemelkedő szerepet. Apja, Josep Llaudet, a „hőskor” időszakában az FC Barcelona egyik igazgatója is volt: az 1920-as években Gaspar Rosés (1920-21), Joan Gamper (1924-25) és Arcadi Balaguer (1925-27) elnöksége alatt szolgálta a gránátvörös-kékeket. Ő alapította meg 1901-ben a családi pamutipari vállalatot, a „Fundació Llaudet”-t. Josep Llaudet halálát követően fia örökölte a családi vállalkozást, amit rövid idő alatt még nyereségesebbé tett, s ezzel a barcelonai nagyiparosok egyik vezetőjévé emelkedett. A textiliparban szerzett gazdasági tapasztalatait aztán a Klub vezetőjeként is kiválóan tudta alkalmazni.


Amikor 1953-ban Miró – Sans az FC Barcelona elnöke lett, Enric Llaudet is tagja lett a Klub igazgatóságának, ahol elsődlegesen a gazdasági ügyekért volt felelős, de a sportszakmai vezetésből is kivette a részét. 1956-ban megválasztották a CD Condal egyesület elnökének is, amely ekkor a spanyol első osztály tagja lett. Mindvégig kitartott Miró – Sans elnöki munkássága mellett, azt teljes mellszélességgel támogatta. Így, amikor 1961. februárban Miró – Sans lemondott, és kiírták az új elnökválasztást, nem volt kérdéses, hogy Llaudet is jelöltetni fogja magát a Klub élére. Az 1961. június 7-én megtartott választáson az egyetlen jelölt volt az elnöki tisztségre, aki a 122 szavazatból 98-at kapott meg, így a sociók kompromisszumos jelöltjeként elfoglalhatta szeretett klubja elnöki tisztét.


Elnökségét alapvetően meghatározta a Nou Camp felépítése céljából felvett kölcsönök visszafizetési kötelezettsége: amikor elfoglalta hivatalát még 289 millió pezetás hitel várt kiegyenlítésre. Másrészt, sportszakmai nehézségeket is meg kellett oldania. 1961 nyarán a futballcsapat jelentősen meggyengült: befejezte pályafutását Kubala, Ramallets, ill. 25 millió pezetáért az olasz Internazionale együtteséhez igazolt Luis Suárez. 1962-ben elhagyta a Klubot Evaristo de Macedo is, így a csapat eredményei elmaradtak az előző években megszokottól. Llaudet-nek nemcsak az anyagi nehézségeken kellett úrrá lennie, hanem a sportszakmai problémákat is orvosolnia kellett. A meghatározó játékosok távozása, a nehéz anyagi körülmények megnehezítették Llaudet dolgát.


Az anyagi problémák orvoslását Llaudet a Camp Les Corts eladásában látta az elnök, amit már 1962-ben megfogalmazott, azonban csak 1966 elején realizálódott az üzlet. A régi stadiont és a telket 226 millió pezetáért vásárolta meg Barcelona Város Önkormányzata, amely összeg nagy részét a kölcsönök törlesztésére fordította a Klub. A gazdasági egyensúly helyreállítása nagyban megnövelte Llaudet népszerűségét a sociók körében, annak ellenére is, hogy a sportsikerek nem úgy jöttek, ahogy azt a korábbiakban megszokták a Barçánál. Így az 1965-ös elnökválasztáson meggyőző fölénnyel választották újra Josep María Vendrell ellenében; Vendrell 35, Llaudet 164 szavazatot kapott.


Második elnöki mandátuma elején pályázatot írt ki a stadion hivatalos elnevezése céljából, amely nyolc éve rendezetlen volt. A legtöbb támogató voksot az „Estadi del CF Barcelona” kapta, megelőzve olyan opciókat, mint az „Estadi Barça” vagy a „Nou Camp”.  Következő lépése az volt, hogy az elnökség Llaudet javaslatára életre hívta a „Trofeo Joan Gamper”-t (1966), mellyel a Klubot alapító svájci üzletemberre kívántak emlékezni minden idény elején megtartott torna keretében.

 

Történelmi pillanat: az első Trofeo Joan Gamper (1966) - balról Llaudet


Az elért gazdasági eredmények ellenére egyre jobban erősödött Llaudet ellenzéke, akik a címek, trófeák elmaradását hiányolták leginkább. A belső ellenzék élére Nicolau Casaus állt, s erőteljesen követelni kezdték az elnök lemondását. Llaudet és ellenzéke között az ellentét egyre erőteljesebb lett, amellyel már a Klub működését, belső harmóniáját is veszélyeztették. Ezt látva az elnök 1967. szeptember 1-jén bejelentette, hogy a következő év elején előrehozott elnökválasztást tartanak az FC Barcelonánál. Az előkészületek során az elnök és ellenzéke megállapodást kötött egymással: a belső béke helyreállítása érdekében sem Llaudet, sem Casaus nem indul el, a kompromisszumos jelölt pedig Nárcís de Carreras lesz. Ennek köszönhetően az 1968. január 17-iki választáson közfelkiáltással Carreras-t választották meg az új elnöknek.


Llaudet ezt követően visszatért a családi vállalkozása élére, de az FC Barcelona örök szerelmese, támogatója maradt. Az 1980-as években, Josep Lluís Núñez elnöksége idején a Gazdasági és Jogi Bizottság elnöke lett a Barçán belül. 87 éves korában, 2003. augusztus 15-én a barcelonai „Teknon Klinikán” hunyt el; halálát tüdőgyulladás okozta.

 

Az 1960-as évek nem tartoznak a Barça történelmének felejthetetlen esztendei közé. A próbálkozásokat nem koronázták kiugró sikerek, a bajnoki aranyat nem sikerült megszerezni, mégis azt kell, mondjuk: vezetők, edzők, játékosok mindent megtettek a sikerek érdekében. Tisztességgel, becsülettel végezték a dolgukat. A törvényszerű visszaesést azonban nem tudták elkerülni, amelynek elsősorban financiális okai voltak, de a szakmai problémákat sem szabad figyelmen kívül hagyni. A ’70-es évektől aztán újra sikerült eredményeket, címeket nyerni, de ez majd a következő rész témája lesz.