Wembley 1992 – a sztárok szemével

szerző: Blaugrana.hu
1014 megtekintés

1992. május 20-án az FC Barcelona együttese felért Európa csúcsára. Sikerült elhódítani azt a serleget, amire oly régóta áhítozott Szurkoló, Játékos, Edző – mindenki. Voltunk már a kapujában 1961-ben és 1986-ban is, de akkor a döntő pillanatban elbuktunk. 1992. május végén azonban senki és semmi nem állhatott Johan Cruyff csapatának útjába. Egy fordulatos, dicső mérkőzésen Ronald Koeman szabadrúgás az Elysiumot jelentette minden szurkolónak, játékosnak, az egész Klubnak.  Ezekre a pillanatokra emlékszik vissza a ‘Dream Team’ néhány játékosa, a sikerek kovácsai, a korszakalkotó csapat pár tagja.

Hriszto Sztoicskov

A Barcelona hivatalos honlapjának „történelmi emlékezések” sorozatában a legutóbb megszólaltatott játékos a bolgár „fenegyerek” volt. Sztoicskov a klub legendás támadójaként sosem ment a szomszédba egy kis keménységért, egy kis karakánságért. Épp ezért, na meg a góljaiért, szerették és szeretik még most is a katalán szurkolók.

A bolgár gólvágót nem kell bemutatni senkinek sem. Itt a honlapon épp a minap került fel az életrajza, amit ajánlok minden Kedves Olvasónk szíves figyelmébe. A döntőről az interjú elején csupán ennyit jegyez meg: „Mi egy érett csapat voltunk, és kihasználtuk a győzelem dinamikáját”.

Sztocskov számára a Wembley-beli finálé volt az első nemzetközi döntő a Barcelona színeiben, hiszen az 1991-es rotterdami KEK-döntő idején sérült volt., s ez a tény különösen fontossá tette a számára a találkozót. „Én nem játszhattam a rotterdami fináléban, amiért nagyon mérges voltam, mivel a Zaragoza elleni találkozón megsérültem, s így ki kellett hagynom a United elleni meccset. Ezen a bajnokin a csapat szenvedett, mivel Zubi és Amor is hiányoztak, de a döntőre mindhárman a mester rendelkezésére állhattunk”.

A csapat kiváló állapotban, és nyerő szériába került a döntőt megelőzően, hiszen bajnokok lettek. „A szezon eleje nem indult jól. Megszenvedtünk a Kaiserslautern ellen, de Bakero gólja meghozta a továbbjutást. Ezt követően jobban haladtunk előre, azonban a Benfica elleni mindent eldöntő meccsen megint szenvedtünk. Sokáig vezettünk 1-0-ra, azonban a portugálok egyenlítettek. A vége előtt azonban sikerült még gólt rúgnunk, így 2-1-re nyertünk, s a fináléba jutottunk. Ezen a meccsen is nagyon szenvedtünk, mert minden áron a döntőbe szerettünk volna jutni”.

Ami a döntőt illeti, Hriszto ekképp vélekedik róla: „Őszintén hiszem, hogy a Barça jobb volt, mint a Sampdoria, de így volt ez Sevillában is a Steaua ellen, mégis vesztett a klub. S ez a tény mindvégig ott lógott a fejünk felett. Mi azonban jól felkészültünk, s a vége előtt sikerült megszereznünk a győztes gólt.”

Az interjú folytatásában arról beszél, hogy sok meghatározó játékos volt abban a csapatban. „Akkoriban csak három idegenlégiós lehetett a csapatban, Koeman, Michael és jómagam. Azonban nagyon könnyű volt alkalmazkodni a Klub filozófiájához és a katalán szokásokhoz is. Mindannyian azonos célért küzdöttünk azon a felejthetetlen estén, hogy megnyerjük az utolsó meccset.”

Sztoicskov megemlékezett arról is, hogy Koamannal meglehetősen sokat gyakorolták a különböző szabadrúgás-variációkat.„A döntő előtti napon azt mondta nekem Koeman, hogy próbáljunk ki néhány új szabadrúgás-variációt. Az egyik ilyen volt, hogy Bakero megállt a rövid oldalon, és Koeman ott lőtte el a helyén a kapura. Mi álltunk a sorfalba természetesen, minél több pozícióból, hogy minél jobban ki tudjuk használni az ilyen lehetőségeket.” 

Sztoicskov azt is elmondta az interjú végén, hogy Cruyff mindent elkövetett azért, hogy kimozduljanak a szállodából, és elvonja játékosai figyelmét a döntőről. „A szálloda parkjában 18 lyukú golfpályán játszottunk, kikapcsolódtunk. Johan azt szerette volna, hogy minél kevesebb időt töltsünk a szállodába bezárva. tudta jól, hogy ez negatív hatással lehet a másnapi döntőre”.

Albert Ferrer

A folytatásos visszaemlékező sorozatában a Barça hivatalos honlapjának a következő főszereplő Albert Ferrer Llopis volt, aki ugyancsak a Dream Team egyik meghatározó személyiségeként írta be nevét a katalán óriás történelemkönyvébe. Az interjúban beszél a döntőt megelőző kétségeiről, a döntőbeli feladatáról és a Wembley atmoszférájáról.

Albert Ferrer i Llopis 1970. június 6-án született Barcelonában, és az FC Barcelona saját nevelésű játékosaként végigjárta a Klub utánpótlás-csapatait, 1988-90 között a Bar♪a ‘B’ alkalmazottja volt, majd 1990 tavaszán a Tenerifénél szerepelt kölcsönben. 1990 nyarán aztán a felnőtt keret tagja lett, és egészen 1998-ig szolgálta a Blaugranát. Ez idő alatt minden sikernek aktív és tevékeny részese volt, a bajnokságban 205 alkalommal lépett pályára, és egy gólt lőtt a jobbhátvéd posztján játszó „Chapi”.

Az interjú bevezetésében azzal nyit a riporter, hogy sokáig kérdéses volt az ő pályára lépése az 1992. május 20-i döntőn. Ez volt az a szezon, amikor a legkevesebb percet játszottam a Barcelonában, miután egy hat hónapos sérülés eltávolított a pálya közeléből. Emlékszem, hogy tíz nappal a döntő előtt tértem vissza az edzésekhez, és játszottam az első mérkőzésemet a hosszú kihagyás után. Otthon a Cádíz ellen léptem pályára.” Azonban alighogy felépült a sérüléséből, közvetlenül a döntő előtt gyomorrontással szenvedett, ami megint csak kétségessé tette a fellépését a döntőben.

„Chapi” Ferrer így beszélt erről a pár napról: „Az utolsó pillanatig kérdéses volt a pályára lépésem a döntőben. Nagyon keményen dolgoztam a hat hónapos kihagyást követően, hogy ott lehessek a fináléban, erre egy ilyen hülye gyomorrontás miatt mindez veszélybe került. Azonban mihelyst a zöld gyepre léptem, elmúlt minden fájdalmam. Már csak a játékra és a feladatomra koncentráltam”.

A feladata pedig nem volt egy könnyen megoldható dolog. Ferrer, aki ekkor még nem volt 22 éves sem, azt a nemes feladatot kapta, hogy őrizze, s kövesse mindenhová a pályán Roberto Mancinit. „Az volt a feladatom, hogy a meccs folyamán tapadjak Mancinire, mint egy pióca. Egy pillanatra se engedjem levegőhöz, labdához jutni. Ez egy nagyon felelősségteljes, stresszes feladat volt, ami ugyanakkor meglehetősen jól sikerült a végén. Nehezen megoldható feladat volt, hiszen 120 percen keresztül csak egy játékosra kellett figyelnem, s nem hibázhattam.”

Az interjú folytatásában Ferrer a meccs előtti Cruyff-instrukcióról mesélt. Mielőtt Johan kiküldte  apályára a fiait, elhangzott a híres, és mára szállóigévé vált mondat: „Menj és élvezd!” Ferrer erre így emlékszik: „Közvetlenül az öltözőből való kivonulásunk előtt volt egy pillanat még, s mindannyian láttuk a mester szemén, hogy még mondani szeretne valamit, ami megmarad a gondolatainkban, ami az egész meccsre felspannolhat minket. El akarta kerülni azt, hogy az idő előrehaladtával a szenvedés legyen úrrá rajtunk, és eközben elfelejtsük élvezni azt, amit vállaltunk, a játékot.”

Ferrer szerint a Wembley ideális hely volt az első BEK-győzelem kivívására. „A Wembley egy egészen különleges atmoszférájú stadion. Nagy élmény volt felfelé kaptatni a lépcsőkön, hogy átvegyük a serleget.” A mérkőzés előtti pillanatok is mély nyomot hagytak a jobbhátvédben. „A meccs előtti felvezető műsor igazán fergeteges volt. Nagyon érzelmes pillanat volt, amikor Freddy Mercury és Montserrat Caballé elénekelték a Barça himnuszát.” Majd ezzel a gondolattal zárja mondandóját Ferrer: „A probléma az volt, hogy túl korán érkeztünk a stadionhoz. A meccs kezdete előtt két órával már az öltözőben voltunk, s mindenki egy kicsit fezsült volt. Emlékszem, Julio Salinas fel – alá járkált az öltözőben, mint egy őrült, mert nem tudta, hogy mivel foglalja le magát, és gondolatait. Mindannyian egyre izgatottabbak lettünk, s alig vártuk, hogy kivonulhassunk a gyepre, és elkezdődhessen a mérkőzés”.

Eusebio Sacristán

A május 28-i BEK-döntőt felvezető interjú – folyam következő alanya Eusebio Sacristán Mena, aki ellen elkövetett szabálytalanságból megítélt szabadból érte el Koeman a győztes gólt. Eusebio beszél a döntőt megelőző idényről, az új játékosok beépüléséről, és Cruyff meccs előtti szavairól.

Eusebio Sacristán Mena 1964. április 13-án született La Secában. A fiatal éveit a Real Valladolid utánpótlás-csapataiban töltötte el, majd 1986-88 között az Atlético Madridban játszott. Cruyffal egy időben érkezett a katalán óriáshoz, és 1995-ig viselte a Klub mezét. A középső középpályás a hét év minden sikereiben tevékenyen részt vett, s legendás játékosa volt egy korszakalkotó csapatnak.

Eusebio volt az, aki ellen a 111. percben Pagliuca kapuja előtt szabálytalankodtak a Sampdoria védői, amit aztán a nyugatnémet Schmidhuber lefújt. A többit pedig már ismerjük. Eusebio az interjú elején így vélekedik a döntőről: a döntő kiegyensúlyozott játékot hozott, ahol mindkét csapat győztesnek érezhette magát, de egy szerencsés pillanattal, mi örülhettünk jobban.”

Az interjú folytatásában a csapatépítésről, Johan Cruyff érkezéséről beszél: A Barça sokat lépett előre Johan érkezésével, aki új játékosokkal lendítette fel a csapat életét. Napról-napra jobban értettük, mit akar a mester játszatni velünk, s mi közösen indultunk el a cél felé. Mi megnyertük a KEK-et, s ezt követően érkezett a csapathoz Sztoicskov ill. Goicoetxea, s a csapat kezdett formát ölteni. Mindannyian megértették, hogy eljött az a pillanat, amikor megérett a csapat az első Európa Kupa megnyerésére.”

Eusebio és a csapat is úgy érezte a meccs folyamán, hogy uralták a játékot a Sampdoria ellenében. „Mi támadtunk többet, bár nekik is volt néhány lehetőségük a mérkőzés alatt. Arra gondoltunk, hogy jó lenne az egész meccset az ellenőrzésünk alatt tartani, azonban végül egy meglehetősen kiegyenlített játék alakult ki a pályán, melynek végén mindkét csapat megszerezhette volna a győzelmet.”

Eusebio is megemlékezett az interjúban Johan I híres meccs előtti mondatáról, amit már Koeman is elmesélt, a „Menj és élvezd” utolsó utasításról. „Éreztük, hogy a mester ezt magától értetődő természetességgel mondja, hiszen ő számtalan döntőt játszott már az élete folyamán, s ezt használta ki a sorsdöntő pillanatban. Elmondta nekünk, hogy ez egy egyedülálló pillanat a karrierünkben, nem szabad feszültnek és idegesnek lennünk. Éleznünk kell a játékot, mert ez enyhíti a feszültséget. Azt akarta csupán, hogy élvezzük a döntő minden percét, a játék minden pillanatát”.

Ronald Koeman

A katalán óriás hivatalos oldalának emlékező interjú-sorozatának következő alanya a holland Ronald Koeman volt, akinek történelmi góljára a mai napig emlékszik minden Barça – szurkoló. A londoni döntőben 19 évvel ezelőtt elért szabadrúgás-gólja alapjaiban változtatta meg a Klub történelmét. Erről a találatról, a mai Barçáról mesél minden idők egyik leggólerősebb középhátvédje.

Koeman 1963. március 21-én született a hollandiai Zaandam városában. Aktív pályafutását a Groningenben kezdte, majd az Ajax és a PSV együtteseiben folytatta, mielőtt 1989-ben a katalán fővárosba költözött volna.1988-ban már megnyerte egyszer a BEK-trófeát, emellett holland bajnok és kupagyőztes is volt az Eindhoven gárdájával. 1989 nyarán Johan Cruyff kifejezett kérésére szerződtette az FC Barcelona, ahol hat csodálatos idényt töltött el, s aktívan hozzájárult a Dream Team korszakalkotó sikereihez. Kérlelhetetlen tizenegyes- és szabadrúgás végrehajtó volt a holland középhátvéd, amit többször is bemutatott, és számtalan győzelmet eredményezett a csapat számára.

1992. május 20. Wembley-stadion. A hosszabbításban járunk. A 111. percben Eusebio Sacristán harcolt ki szabadrúgást a Sampdoria kapuja előtt. A Sampdoria csillaga, Gianluca Vialli ekkor már a cserepadon ült, és nem tudta elviselni, ahogy Sztoicskov, Bakero és Koeman hajtottak a győztes gólért, s egyben a győzelemért. Ronald Koeman pedig örökre egy hérosz marad a Barça-szurkolók számára.

„Láttam sok vagány módon elvégzett szabadrúgást az elmúlt 19 évben. Számtalan játékos jutott eszembe arról a pillanatról. Az volt a karrierem legszebb pillanata”– kezdte a visszaemlékezést Koeman. Majd így folytatja: „Sok ember állított meg az utcán a döntőt megelőzően. Mindannyian csak azt mondogatták, hogy ezt a döntőt meg kell nyerni, mert nem akarnak még egy olyan éjszakát, amit Sevilla után át kellett élniük(amikor a Steaua büntetőkkel verte a Barçát 1986-ban – a szerk. megj.). Épp ezért hatalmas volt a nyomás rajtunk.”

A Barça-szurkolók még mindig borzongva emlékeznek vissza arra a pillanatra, és mindannyian nagyon hálásak a hollandnak azért a gólért. „Szerencsém volt azon az estén, bár határozott céllal álltam a labda mögé. És tudom, hogy sosem fognak elfelejteni, mert én leszek az az ember a szurkolók szemében, aki, aki belőttem a győztes gólt 1992-ben.  Személy szerint ezt nagyon szép gesztusnak tartom, de ez nem kisebbíti a többi játékos érdemeit.”

Az egykori védő jól tudja, hogy a Wembley „visszahozza a kedves emlékeket…ez egy kedves hely, mert felidézi a futball hangulatát”.  Majd hozzáteszi: Ha módom lesz rá, természetesen visszatérek ide 28-án”.

A mostani döntővel kapcsolatban Ronald Koeman úgy véli, hogy az FC Barcelona az esélyesebb a végső győzelemre. „A labdarúgás lesz az est győztese. A Barça, a Manchester és a Real Madrid a legerősebb csapatok. Azonban mindkettő előtt jár az FC Barcelona, mert az út, amin járnak, meghaladja a riválisok útját.  A United kényelmesebben fogja magát érezni Londonban, de a Barça a múlt okán igazán otthon érezheti magát ezen az estén” – fejezte be gondolatait a holland legenda.

Julio Salinas

Az FC Barcelona hivatalos honlapja a londoni döntő elé egy több részből álló interjú-sorozatot készít, amelyben az 1992-es BEK-siker kulcsfiguráit szólaltatja meg. Az első részben Julio Salinas, a kiváló csatár, a „Dream Team” egyik meghatározó alakja vall a döntőről, a ’90-es évek első feléről, és Cruyffal való viszonyáról.

Julio Salinas Fernández 1962. szeptember 11-én született Bilbaóban, ahol megismerkedett a labdarúgással, és az Athletic játékosa lett. 1983-ban és 1984-ben is bajnoki címet nyert a baszk csapattal, majd 1986-88 között az Atlético Madrid játékosa lett. 1988 nyarán került a katalán óriáshoz, ahol Johan I épülő csapatának egyik alappillére lett. 1994-ig volt a Blaugrana játékosa, ezáltal minden nagy sikernek aktív részese volt. A csúfos athéni BEK-döntőn elszenvedett 4-0-s vereséget követően köszönt el a gránátvörös-kékektől.

Az interjú elején Julio Salinas visszaemlékezik az 1991/92-es idényre. Elmondja, hogy abban a szezonban viszonylag kevés lehetőséghez jutott: „Én nem kaptam sok játéklehetőséget” – magyarázta Salinas. Majd kiemelte, hogy annak a menetelésnek a kulcspillanata a Kaiserslautern elleni párharc visszavágója volt.

Majd a cikkben azzal folytatódik a története, hogy A Cruyff-féle csapatban kevés játékperccel kellett beérnie a csatárnak. Az említett idényben mindössze 17 bajnokin lépett pályára a Wembley előtt, s a BEK-ben is csak hat meccsen volt a gyepen. Ebből kettőt játszott végig: a Hansa Rostock és a Kaiserslautern elleni idegenbeli meccseket, amelyeket elvesztett a gárda.

Salinas számára az igazi meglepetés a döntő előtt érkezett el. A szerdai döntőt megelőző pénteken Johan Cruyff félrehívta, és közölte vele, hogy a május 20-i döntőn játszani fog.  Erről így elmélkedik most Salinas: „Emlékszem, hogy annak előtte alig játszottam, nem sokszor választott ki engem a mester. A főnök felhívott pénteken, hogy beszélni szeretne velem. Cruyff ekkor azt mondta nekem: ‘Azt akarom mondani, hogy a döntőben játszani fogsz’. Erre Salinas meglepetten visszakérdezett: ‘Tessék?’ Cruyff pedig így folytatta a beszélgetést: ‘tudod jól, hogy ezen a hétvégén nem fogsz pályára lépni, nem Te leszel a kiválasztott. Azonban a döntő előtt pihenj, ne menj sehova!’ Akkor azt hittem, hogy Cruyff elvesztette az eszét.” A holland mester azonban betartotta a szavát: Julio Salinas 65 percet töltött a pályán.

Az emlékezés következő részében a döntő – számára – egy kellemetlen emlékét idézi fel Julio Salinas. A döntőn kialakított kevés helyzetek egyikét a baszk csatár hibázta el, ill. Gianluca Pagliuca védett hatalmasat. Pagliuca hatalmas mentéséről így vélekedik a baszk csatár: „Amikor kivédte a lövésemet, azt gondoltam magamban: nem akarok többet találkozni vele. A minap azonban beszéltem vele telefonon, és mondtam neki tréfásan: ‘Te tönkretetted a pályafutásomat’. Erre az olasz kapus felnevetett, és így válaszolt: ‘Bemutattam néhány nagy védést, de a kupa a tiétek lett”. Végül a beszélgetést így zárta le Salinas: „Ha nincs az a Pagliuca-védés, a csukám a múzeumban lenne most kiállítva”.

Megemlékezett a Kaiserslautern elleni párharcról is a történelmi interjúban. Azon a visszavágón Bakero 91. percben elért fejes gólja jelentette a továbbjutást. „Az a gól mindent megváltoztatott. A fejest megelőzően nem volt meg az igazi csapategység az öltözőben. Mindenki csak vitatkozott, kritizálta egymást az öltözőben. Pedig a Barça egy nemzeti csapat…Nem úgy létezett a Klub, mint ma, hogy mindenki egy csónakban evez, és egy irányba húz. Azt gondolom azonban, hogy Bakero gólja mindent megváltoztatott, attól a pillanattól fogva egy célért küzdöttünk, és összekovácsolódtunk és váltunk igazán eggyé.”
A történet végét mindenki ismeri: Koeman szabadrúgás-gólja döntött a mi javunkra. A csapat zsinórban négy bajnoki címet nyert, és két év múlva újra BL-döntőbe jutott, ahol azonban fájdalmas vereséget szenvedett a Milan együttesétől.”A bajnokság megnyerése után komolyan hittem benne, hogy Athénben nyerni fogunk. Nem így lett, pedig az a csapat akkor jóval többre lett volna hívatott. Ehhez mindenkinek csak egy kicsivel kellett volna többet beletennie a közösbe” – fejezte be gondolatait a Dream Team egykori csatára.

 

FORÇA BARÇA!

You may also like

Írj kommentet