1963. január elején, a 15. bajnoki fordulót követően vette át az FC Barcelona szakmai munkájának vezetését Kubala Lászlótól, abban a reményben, hogy vezetésével a csapat képes lesz a csodára. Ebben a helyzetben Josep Gonzalvo Falcón kinevezése érdekes volt, ugyanakkor egy legenda padra ültetése az elnökség számára előremenekülés volt. A Gonzalvo név ugyanis nagyon jól hangzott akkoriban a Barça-szurkolók körében, hiszen a három fivér mindegyike megfordult a csapatban – játékosként. A Gonzalvo-dinasztia két tagja is az ’50-es évek meghatározó alakjává emelkedett, a legifjabb testvér csapatkapitány is volt César mellett az 1950-es évek első éveiben. A legidősebb fivér Julio Gonzalvo I volt, a középső testvér Josep Gonzalvo II, míg a legfiatalabb – és egyben legsikeresebb, legmeghatározóbb – Mariá Gonzalvo III. Julio – becenevén ‘Juli’ – harcolt a spanyol polgárháborúban, majd játékosként a Real Zaragozában, a Sabadell-ben, majd 1945/46-os idényben az FC Barcelonában is (mindössze két bajnokin lépett pályára).
A Gonzalvo-család eredetileg Aragóniából származik, majd az első fiú születése után Katalóniába, Mollet del Vallés-be költöztek. Julio Gonzalvo 1917. április 11-én Gelsában, Zaragoza mellett született. Ezt követően költöztek Mollet Del Vallés városába, ahol a másik két fiúgyermek meglátta a napvilágot: Josep Gonzalvo II 1920. január 16-án, míg Mariá /Mariano/ Gonzalvo III 1922. június 22-én. Érdekesség, hogy az 1945/46-os szezonban mindhárman tagjai voltak az FC Barcelona keretének, de egyszerre nem voltak a pályán sosem; csupán két bajnokin volt úgy, hogy Julio és Mariá együttesen a pályán voltak (13. forduló: Sevilla – FCB 2-3; 14. forduló: Gijón – FCB 2-0).
Josep – csakúgy, mint a testvérei – a CF Molletben kezdték a labdarúgó-pályafutásukat, majd 1941-43 között a CD Ceuta együttesét erősítette, miután az észak-afrikai gyarmatvárosban töltötte katonai szolgálatát. Annak letelte után visszatért Katalóniába, ahol a Sabadell együttesébe igazolt: az 1943/44-es idényben együtt játszott itt Julióval a Primera Divisiónban szereplő katalán csapat tagjaként. 1944 nyarán eleget téve a Katalán Óriás hívásának, a fővárosba költözik, ahol a következő hat idényt eltölti majd. A legkisebb fivér, Mariá ekkor már az FC Barcelona tagja, hiszen ő 1942-től a Blaugrana mezét viseli. A kiváló középhátvéd/védekező középpályás a hat idény alatt 146 bajnokin lépett pályára, és három gólt lőtt. Háromszor nyert bajnokságot a csapattal (1944/45, 1947/48, 1948/49), ill. 1949-ben tagja a Copa Latina-győztes csapatnak. A 172 centi magas, 66 kilós játékos nemcsak tehetséges, technikás, hanem kiváló fizikumú spíler is volt, ami posztja betöltésére maximálisan lehetővé tette.
A spanyol válogatottban nyolc alkalommal lépett pályára, részt vett az 1950-es világbajnokságon. Amikor visszatért Brazíliából számtalan ajánlatot kapott; többek között az Espanyol és a Real Madrid csapatától, ő mégis a Real Zaragoza hívásának tett volna eleget. Egy ismeretlen kór azonban megtámadta Josep Gonzalvo II szervezetét, így másfél éven keresztül futballozni sem tudott. 1952 nyarán aztán visszatérhetett, és a Real Zaragoza játékosa lett, ahol egy idényt töltött el, majd 1953 nyarán befejezte aktív pályafutását.
Egy felejthető tavasz a csapat élén (1963. január – június)
1963. január 13-án vasárnap ült első alkalommal a Barça kispadján Gonzalvo II, az ellenfél pedig az Athletic Bilbao volt. A helyszín a Camp Nou. Tehát: hazai közönség előtt kellett debütálnia akkor, amikor a csapat a bajnoki tabella 7. helyén állt a neve mellett 16 ponttal, a megszerezhető 30-ból. Josep Gonzalvo bemutatkozásán a klasszikus mondás, miszerint „az új edző jól seper”, nem bizonyosodott be, ugyanis egy vérszegény, gólnélküli döntetlenre futotta a csapat erejéből. Első Barça-meccsén így állt fel a csapat: Sadurní – Foncho, Garay, Eladio, Vergés, Gensana, Zaballa, Villaverde, Cubilla, ‘Chus’ Pereda, Camps. A híradások szerint a Barça meglehetősen gyengén, hírnevéhez méltatlanul játszott, híján a „barcelonista individualitásoknak”. A 17. fordulóban a Beníto Villamarínba látogatott a csapat, s a Real Betis Balompié vendégeként 1-1-es döntetlent ért el: a gólt Martin Vergés, egy hátvéd, szerezte. Azaz: a második meccsén sem sikerült csapatát győzelemre vezetnie Gonzalvónak. Azonban mindez még csupán az előszele volt a „nagy összeomlásnak”, amely 1963. január 27-nek éjszakáján következett be Barcelonában. A spanyol televízió kamerái előtt a Real Madrid „feltörölte” a Camp Nou gyepét a katalánokkal. Hazai pályán 5-1-es vereséget szenvedett a Gonzalvo II trenírozta csapat a fővárosi riválistól, ami a ‘klasszikusok’ történetében egy negatív mérföldkő volt: ekkora verést a Barça nem kapott a Real Madridtól hazai pályán. A katalánok becsületgólját Cayetano Ré szerezte, amivel azonban a „tragédia nagyságát”, a becsületen esett folt mértékét nem sikerült tompítani. A „blancók” góljait Puskás Ferenc (3), Di Stéfano és ‘Paco’ Gento szerezték.
Gonzalvo II
A Realtól elszenvedett történelmi „zakó” után sem alakult túl jól a csapat szénája. A következő fordulóban a Deportivo La Coruna vendégeként szenvedtek 1-0-s vereséget Gonzalvo II fiai, így a bajnoki álmoknak végleg vége szakadt. A 19. etap után 12 ponttal volt a csapat lemaradva a Real mögött, a tabella 9. helyén szerénykedett. Gonzalvo II munkája még nem igazán látszott a csapat játékán, hiszen még győzelem nélkül irányította a csapatot. A probléma egyik oka a személyiségében volt keresendő, azonban ennél sokkal nagyobb problémát jelentett a megfelelő szintű játékosok hiánya. Az 1960-as évek első éveiben visszavonult, eligazolt sztárokat nem sikerült hasonló kvalitású játékosokkal pótolni, helyettesíteni. Ehhez járultak a sorozatos, visszatérő sérülések, amelyek néha úgy pusztították a keret játékosait, mint a középkorban az embereket a pestis. Mindez pedig megakadályozta a folytonosságot, az építkezést, a fejlődést. Evaristo és Eulogio Martínez távozását nem sikerült kihevernie a csapatnak, emellett Kocsis többet volt sérült, mint hadra fogható. Az új csatárok, Zaldúa és Ré még nem vették fel a csapat ritmusát, s nem is jelentettek hasonló kvalitást, mint Evaristo vagy Eulogio.
A rossz sorozat a 20. fordulóban szakadt meg, a Málaga otthonában: ezen a meccsen kinyílt a Barça gólzsákja, hiszen 7-0 arányú győzelmet arattak. A gólokat – Portalés két öngólja mellett – Pereda (2), José Antonio Zaldúa (2) és Antoni Camps szerezték. A 21. fordulóban hazai pályán is megszerzi első győzelmét Gonzalvo II edzőként: az áldozat az Elche, akiket 4-0 arányban sikerült legyőzni Zaldúa triplájának, és Pereda góljának köszönhetően. A győzelem azonban áldozattal is járt, hiszen újabb sérülés borzolta a kedélyeket: a meccs 24. percében kapust kellett cserélni, miután Pesudo nem tudta folytatni a játékot. A 22. fordulóban a Real Valladolidhoz látogatott a Barça, amelynek padján a csapat korábbi legendás kapusa, Antoni Ramallets ült. Az egykori csapattársak párharcát – Ramallets és Gonzalvo II három idényen át (1947-50) voltak társak a Barçában – Ramallets nyerte 1-0 arányban. Látható tehát, hogy a csapat továbbra is hektikusan játszott Gonzalvo II irányítása alatt, amit az is alátámaszt, hogy a következő fordulóban – hazai pályán – 2-1-re verték a spanyol bajnokság akkori másik meglepetés csapatát, a Real Oviedót. A gólokat Camps és Cayetano Ré szerezték. A 24. fordulóban idegenben lépett pályára a Barça, méghozzá a Valencia otthonában. Ezen a meccsen aztán megint a „szebbik” arcát mutatta a gránátvörös-kék alakulat, és meglepő magabiztossággal, 3-0-s győzelemmel távoztak a Mestallából; a gólokon ’Chus’ Pereda (2) és Zaldúa osztoztak. Az öröm azonban nem tartott sokáig a Barça öltözőjében: a következő három bajnokin két gólnélküli döntetlen született, hazai pályán méghozzá: a Sevilla és a Real Zaragoza ellen, ill. egy vereség az Atlético Madrid otthonában (2-4). Ekkorra már rég elveszett a remény egy, a Barça múltjához méltó bajnoki szereplésben, sőt: végleg elvesztette befolyását a spanyol bajnokságra a Blaugrana. Ez egy tendencia volt, ami 1961 óta tartott, s még jó ideig emiatt kellett szenvednie a szurkolóknak.
A 28. fordulóban a Córdoba vendégeként 2-1-re győzött a csapat (Zaldúa duplájával), ezt követően azonban egy döntetlenre futotta az erejükből hazai pályán az Osasuna ellen. Majd a zárófordulóban – stílszerűen – vereséget szenvedtek a Real Mallorca vendégeként (0-2). Az 1963. április 21-én véget ért bajnokságot a megalázó, 7. helyen zárta a csapat: 11 győzelmet arattak a szezonban, kilenc döntetlent értek el, és 10 vereséget szenvedtek; a gólarányuk pedig 45-36 volt. A rossz szereplésért nem csupán Gonzalvo II volt a felelős, hiszen az őszi szezonban, Kubala irányításával, sem tudott jobban „muzsikálni” a csapat. Gonzalvo II az általa vezényelt 15 bajnokinak a harmadát tudta megnyerni, és 5-5 döntetlent, ill. vereséget szenvedett el a csapatával. Nem valami jó arány ez a 33,33%.
Javítás a Copa Generalísimóban
A Spanyol Kupa küzdelmeinek első körében egy olyan ellenféllel találta magát szembe a Barça, amely ellen – elvileg – nem okozhatott problémát a továbbjutás. De egy olyan évről beszélünk, amikor az elv és a valóság nem fedte egymást. Ezt megelőzően azonban más dolgok is történtek az FC Barcelona háza táján.
Egyrészt, NSZK-beli túrára ment a csapat, hogy pénzt szerezzen, ill. az ott élő spanyol vendégmunkásoknak örömet szerezzen. A Hannover és a Waldhof elleni „haknimeccseket” megnyerte a csapat, így a belső nyugalom is kicsit helyreállt. Ez azonban nem tartott sokáig, hiszen egy sokkal égetőbb kérdést kellett megoldania az elnökségnek, és személyesen Enríc Llaudet elnöknek. Nevezetesen a Klub anyagi csőd-közeli állapotát, amit Llaudet a régi stadion, a Les Corts, területének eladásával kívánt elérni. Mivel az elnökségen és a támogatok sorain belül ez érzelmi kérdés volt, hisz mégiscsak megannyi siker helyszínét kívánta pénzzé tenni a Presidente, komoly belső feszültségeket okozott. 1963. május 7-én rendkívüli közgyűlést tartott a Klub, amelyen a támogatók, a tulajdonosok – hosszas vita után – felhatalmazták az elnököt a szükséges lépések megtételére, és az adott földterület eladására. Felhatalmazták az elnököt a Les Corts-stadion elbontására, az ahhoz szükséges engedélyek beszerzésére. Engedélyezi az elnököt, hogy ajánlati felhívást tegyen közzé a terület értékesítését illetően, melynek minimális ajánlati ára 100 millió pezeta. Amennyiben viszont nincs megfelelő ajánlat, úgy az elnököt arra hatalmazták fel, hogy az egykori stadion területét parcellázza fel, és úgy értékesítse. 1963. május 17-én Llaudet kérvényezte Barcelona polgári kormányzójánál a bontás és eladás engedélyezését, amelyet néhány hónappal később a polgári kormányzat engedélyezett a Klub számára. Zárójelben jegyezném meg, hogy a folyamat még három évig tartott: 1966. február 4-én végeztek a Les Corts-stadion bontásával, s három hónap múlva sikerült eladni 226 millió pezetáért.
No, de vissza a Copa Generalísimóhoz. Mint írtam, első körben egy könnyen verhető ellenfelet kapott a Barça a Real Murcia csapatának személyében. Az első meccset a Camp Nou-ban rendezték, ami ugyan 3-1-es sikert hozott, de a mérkőzés alakulása meglehetősen nehézkes volt. Josep María Fusté szerzett vezetést, amit Vicedo kiegyenlített, és sokáig ez is állt az eredményjelzőn. Végül Luis Alberto Cubilla és Benítez bevették a Murcia kapuját, így 3-1-es végeredmény született. A visszavágón aztán a Barça teljesen alárendelt szerepet játszott: abban, hogy ‘csak’ 1-0-ra kapott ki a katalán alakulat, hatalmas szerepe volt José Manuel Pesudo kapusnak, aki védések sorozatát mutatta be. A nyolcaddöntőben sem egy „világverő” alakulatot kapott a Blaugrana, mégis majdnem a kiesés lett a ‘jutalma’ a gyenge teljesítményüknek. Az Elche ellen ugyanis három mérkőzés szükségeltetett, hogy továbbjussanak Gonzalvo II fiai. Az első meccset Elchében, 4-1 arányban vesztette el a gránátvörös-kék alakulat, ami által a továbbjutás meglehetősen távolinak tűnt. Sokáig 1-1 volt a mérkőzés állása (Zaldúa volt a katalánok gólszerzője), de a végén megalázó vereség lett a vége. A meccs után, a robbanás közeli állapotban lévő Gonzalvo II meglehetősen feldúltan nyilatkozott: „Majdnem örülök ennek a vereségnek. Sokkal jobb még idejekorán kiesni a sorozatból, mintsem a későbbiekben bolondot csinálni magunkból Spanyolországban. Szerencsére, már kevés időm maradt a Klubnál edzőként” – utalt saját sorsára is a tréner. A kemény szavak hatottak a játékosokra, s a visszavágón egy teljesen más szellemben futballozó Barça futott ki a Camp Nou gyepére. Már a 6. percben gólt szerzett a csapat (Camps révén), és tovább rohamozták az Elche kapuját. A 39. percben mégis a vendégek egyenlítettek Cardona révén, s egészen a 60. percig ez volt az eredmény. Ekkor Enríc Gensana megszerezte a Barça második gólját, rá egy percre pedig – Cardona piros lapja miatt – 10 főre fogyatkozott az Elche. Ezt kihasználták a katalánok, és Zaldúa ill. Benítez góljaival 4-1-re alakították a végeredményt. Mivel a visszavágón ugyanaz az eredmény született, mint az első meccsen, így harmadik találkozóra került sor. Ezt a Santiago Bernabéu-stadionban játszották le, semleges helyszínen, és a Blaugrana együttese 2-1-re győzni tudott; a gólokat ‘Chus’ Pereda (’18,’71) szerezte, így nagy nehezen továbbjutott a csapat a negyeddöntőbe, ahol a Real Valladolid következhetett.
A kupa negyeddöntőjében következett az a Real Valladolid, akinek otthonában a bajnokságban 1-0-s vereséget szenvedett a csapat. Másrészt, újra „farkas szemet” nézhetett egymással a két egykori játszótárs, Antoni Ramallets és Josep Gonzalvo II. Az odavágón ezúttal is Ramallets fiai bizonyultak jobbnak, miután 2-1-re legyőzték a Barçát: a katalánok gólját Pedro Zaballa szerezte. A visszavágón aztán könnyed győzelmet arattak Gonzalvo II fiai: a 4-1-es sikerből Kocsis két góllal vette ki a részét, s mellette Pedro Zaballa és Zaldúa voltak eredményesek. Összesítésben 5-3-mal jutott tovább a Blaugrana az elődöntőbe, ahol a Valencia együttese volt az ellenfél. A másik ágon Real Madrid-Real Zaragoza párharcot rendeztek, amiből az utóbbi együttes került ki győztesen. A Valencia kemény ellenfélnek számított ebben az időben, ami aztán az elődöntők során megerősítést is nyert. Az első meccset Valenciában rendezték, és 2-2 arányú döntetlent hozott: a katalánok mindkét gólját José Antonio Zaldúa szerezte (‘2, ’30) az Alejandro Scopelli trenírozta Valencia ellen. A visszavágón 1-1-es döntetlen született, ami könnyedén lehetett volna 1-0-s vereség is hiszen Enríc Gensana a 85. percben egyenlítette ki a Valencia egy gólos előnyét. Mivel mindkét meccs döntetlenre végződött, s ekkor még az idegenben lőtt gólok száma nem számított, következhetett újfent a mindent eldöntő, harmadik találkozó. Az elődöntő első két felvonása meglehetősen kiegyenlített erők küzdelmét hozta. A harmadik meccsre 1963. június 18-án a Santiago Bernabéu-stadionban került sor, amelyen egyetlen gól született, ezt pedig Martin Vergés szerezte (’43). Ennek köszönhetően az FC Barcelona jutott a fináléba, ahol a Zaragoza lett az ellenfele. A két Real összecsapásának a Zaragoza úgy lett a győztese, hogy a Bernabéuban 3-0-s vereséget követően a La Romaredában 4-0-ra elintézték a ‘királyi gárdát’. Így a Generalísimo legnagyobb „örömére” a Katalán Óriást kellett megtekintenie a döntőben a Real Zaragoza ellenében.
A döntő előtt pár héttel Franco tábornok látogatást tett Katalóniában, hogy szemre vételezze a helyreállítási munkákat Katalónia több megyéjében, amelyeket 1962 őszén hatalmas esőzések, áradások, árvíz sújtott. Ekkor vetődött fel az az ötlet, hogy a döntőt esetleg a Camp Nou-ban lehetne megrendezni, amit aztán sikerült is elfogadtatni a szövetséggel és a Caudillóval. A döntő napjául 1963. június 23-át jelölték meg.
Az ellenfél, a Real Zaragoza padján is egy régi ismerős, egykoron volt csapattárssal találta magát szembe Josep Gonzalvo II. Ezúttal César Rodríguezzel, nézett szembe Gonzalvo II, aki 1942-55 között volt a Barça játékosa, 1951-55-ig csapatkapitánya. 1947-50 között voltak csapattársak, a sikerek közös alkotóelemei. S ekkor még Gonzalvo II nem tudhatta, hogy César követi majd 1963. júliusában az FC Barcelona edzői tisztségében. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk a június 23-i finálénál.
A döntő előtti napokban aztán egy komoly érvágást volt kénytelen elszenvedni az FC Barcelona csapata, hiszen a szezon során meghatározó balszélső, alapember, Antoni Camps Bau kidőlt a sorból – súlyos sérülést szenvedve kellett kihagynia a döntőt, elszakadt a térdszalagja. Camps pályafutását ez a sérülés a későbbiekben komolyan befolyásolta: felépült a szalagszakadásból, de többé nem volt a régi, képtelen volt a korábbi teljesítménye megismétlésére. S egy másik dolog is befolyásolta a kupadöntőt, nevezetesen az a pletyka, ami egyre inkább kezdte magát erősíteni: eszerint César válthatja Gonzalvo II-t a Barça kispadján. „A parókás” („El Pelucas”) becenévre hallgató César sosem rejtette véka alá azon vágyát, visszatérjen a szeretett csapata kötelékébe, akit a szurkolók imádtak mindig is. S Llaudet nem sokára biztosítja arról, hogy élete lehetőségét megkapva, a Barça vezetőedzője lehet.
Álló sor: Pesudo – Rodri I – Olivella – Grácia – Segarra – Garay. Guggolnak: Zaballa – Vergés – Zaldúa – Kocsis – ’Chus’ Pereda
1963. június 23-án a két csapat az alábbi összeállításban futott ki a Camp Nou gyepére:
FC Barcelona: José Manuel Pesudo – Rodri I, Olivella, Grácia, Joan Segarra, Jesús Garay, Pedro Zaballa, Vergés, José Antonio Zaldúa, Kocsis Sándor, ‘Chus’ Pereda.
Real Zaragoza: Yarza – Cortizo, Santamaria, Zubiaurre, Isasi, Pepin, Marcelino, Villa, Murillo, Sigi, Lapetra.
A két csapat José Luís López Zaballa játékvezető sípjelére indította útjára a labdát, a Camp Nou 90 ezer szurkolója szeme láttára. A két csapatkapitány – Joan Segarra és Enrique Yarza Soraluce – kézfogását követően egymásnak „esett” a két csapat, akik azonban nem voltak egy súlycsoportban ezen az estén. A hazai közönség támogatását élvező gránátvörös-kékek rögtön magukhoz ragadták az irányítást, és előbb Pereda (‘9), majd Kocsis Sándor (’18) góljaival kétgólos előnyre tettek szert. Ezt követően a Barça nyomása kicsit enyhült, s a félidőig nem változott már az eredmény. A 2. félidőt megint a katalánok kezdték jobban, s az 59. percben Zaldúa is bevette Enrique Yarza hálóját, ezzel 3-0-ra alakítva a döntő állását. Rá két percre ugyan Juan Manuel Villa gólt szerzett, ez azonban csak a becsületgólt jelentette a Zaragoza számára. Ezt követően az állás már nem változott, így 3-1-es sikerrel a Barça hódította el a Copa Generalísimo 1962/63-as kiírását. Ez egy kis szépségtapaszt jelentett a Katalán Óriás szurkolói számára is, emellett pedig trófeával búcsúztatták a játékosok Gonzalvo II-t. A trófea átadásáról egy anekdota is fennmaradt, aminek egyik főszereplője a Barça „Nagy Kapitánya”, a másik pedig a diktátor. A feljegyzések szerint a kupa átadása előtti pillanatban a Caudillo odafordult az FC Barcelona csapatkapitányához, és így szólt hozzá: „Újra itt van, Señor Segarra?” Joan Segarra ott volt, és átvette a trófeát Franco diktátortól.
A spanyol kupával
A végleges búcsú előtt azonban még hátra volt négy barátságos mérkőzés. Az első meccset a Camp Nou-ban rendezték június 28-én, az ellenfél a belga Standard Liége volt. A Blaugrana csapata 4-2-re nyert, a gólokat Zaldúa (2), Pedro Zaballa és ‘Chus’ Pereda szerezték. Ezt követően pedig latin-amerikai túrára indult a Barça, bevétel-növelés céljából. A három „haknimeccs” keretében először Buenos Aires városi válogatottjával játszott a csapat, és 3-0 arányban nyert; a gólokon Cubilla, Kocsis és Vergés osztoztak. A másodikat 1963. július 6-án Montevideo város csapata ellen vívták, és 2-2-es döntetlent értek el; a gólokat Pereda és Zaldúa szerezték. A harmadik fellépésen a Boca Juniors gárdájával mérkőztek meg Julio Gonzalvo fiai, s 2-1-es vereséget szenvedtek; a csapat gólját a belga Fernand August Goyvaerts Deydrey szerezte. Josep Gonzaévo II összesen 26 tétmeccsen ült a Barça kispadján, a mérlege: 11 győzelem, hét döntetlen és nyolc vereség, 44-31-es gólarány. Mindez elég szerény, 42.31%-os győzelmi mutatót jelent.
Miután felállt a Katalán Óriás padjáról, a Katalán Edzők Iskolájának igazgatója lett, ill. az üzleti életben kamatoztatta tudását. 1969. decembere és 1971. júliusa között az FC Barcelona igazgatóságának a tagja volt, Montal i Costa felkérésére. 1971. júliusában azonban lemondott erről a megbízatásáról, mivel nem értett egyet Vic Buckingham edző menesztésével, és Rinus Michels kinevezésével. A katalán labdarúgástól azonban nem szakadt el. A Franco halála után összeomló diktatúra ‘farvizén’ a nem hivatalos katalán válogatott trénere lett. Eme megbízatásában egy barátságos mérkőzésen vezette a katalán nemzeti tizenegyet, mégpedig 1976. június 9-én a Szovjetunió válogatottja ellen. A Camp Nou-ban, 35 ezer néző előtt megrendezett mérkőzésen így állt fel a katalán válogatott: Pedro Morá – Ramos, Costas, Verdugo, Ortíz Aquino, Neeskens, Rexach, Solsona, Cruyff (Manolín Cuesta), Marcial (Fernández Amado), Caszely. A katalán nemzeti tizenegy tagjai az FC Barcelona és az RCD Espanyol játékosaiból kerültek ki, a többi – másodosztályú – katalán egyesület nem képviseltették magukat.
Élete ekkor tragikus véget vett: 1978. május végén egy rutinműtétet hajtottak végre Gonzalvo II-n a barcelonai tartományi kórházban, aminek következtében szövődmények léptek fel nála, és május 1-én reggel 8 órakor szervezete feladta a küzdelmet, és megtért övéihez. Mindössze 58 évet élt, bátyja és öccse is bőven túlélte Josep Gonzalvót. Julio 2003. július 20-án, Mariano pedig 2007. április 7-én hunyt el. Josep Gonzalvónak két fia született: Jordi és Josep María Gonzalvo, akik ugyancsak a labdarúgás területén találták meg életük értelmét. Jordi Gonzalvo Solá (1947. június 13. Barcelona -) a Lleida, a Figueres, a Sant Andreu, a Levante, a Nástic Tarragona, a Castellón és a Cádíz csapatainál edzősködött, majd a TV3-nál szakkommentátor, technikai elemző volt 2001-07 között. Labdarúgóként a középpályán játszott, főleg alsóbb osztályú katalán csapatokban, mint az UE Sant Andreu (1966-67), a CE Atlétic Balears (1969-71) és a CD Blanes (1967-69, 1971-73). Míg Josep María Gonzalvo Solá (1959. március 2. Barcelona -) a Barça ‘B’ csapatánál (1997-2001), a Reus-nál (2002-03) vagy a Figueres (2004-05) együttesénél vállalt edzői munkát.
Jordi és Josep María Gonzalvo – Gonzalvo II fiai
